1.fejezet

Tizenhat éves lehettem, amikor apukám meghalt egy autó balesetben. Aznap mentünk megünnepelni a szülinapomat a kedvenc éttermemben, de fogalmam sem volt, hogy hazafelé belénk hajt egy másik autó. A másik kocsiban ülő személy túlélte egy enyhe agyrázkódással és egy törött kézzel. Viszont az apukám meghalt, így egyedül maradtam anyukámmal, akivel eddig se ápoltam remek kapcsolatot. Mindig is az apám védett meg engemet, ő jött el velem minden rendezvényre, ahova meghívtak és neki mesélhettem el az első csókomat is. Ő állt hozzám a legközelebb, de mégis meg kellet halnia miattam, ugyanis aznap én kértem meg, hogy hosszabbítsuk az utat, mivel nem szerettem volna, ha hamar hazaérünk. Egy pillanat alatt összedőlt a tökéletes életem és helyette kaptam egy földi poklot. Két hetet töltöttem a kórházba és szinte végig sírtam minden napomat. Miután haza mentem kimentem apám sírjához és tovább sírtam. Emlékszem a temetésére. Én választhattam neki a sírkövét és a feliratot is, mégis az fájt a legjobban mikor elsüllyesztették a földbe az elhunyt testét. A szívem szakad meg, de nem mutathattam ki, mert anyukám mindig is mondta, hogy látszódjak mindig erősnek még, ha belül nagyon is fáj. De ez aznap teljesen felborult. A temetés után hazamentem és bezárkóztam a szobámba, majd pengéhez nyúlva kezdtem el vágni az ereimet. Azt vették el tőlem, ami nekem a legfontosabb volt, így képes lettem volna én is utána menni, de mint minden szép pillanatot, ezt is el kellet rontania valakinek. A temetés után egy héttel már az elmegyógyintézet előtt álltam az anyukám által kiválasztott cuccaimmal és egy családi fotóval, amin még apukám is rajta van. Anyukám csendesen beszélgetett az egyik orvossal, aki valamit magyarázott neki. Nem akartam őket nézni, így másfelé kezdtem el bámulni. Egy fiatal fiút kezdtem el lesni, akit kényszer zubbonyba cipeltek az egyik helyiségbe. Egy pillanatra találkozott tekintetünk, amire a fiú egy ördögi féloldalas vigyort villantott felém. Kizárt, hogy itt kibírnám bármeddig is, így anyukámhoz futottam és elkezdtem rángatni.

- Nem! Ígérem, hogy nem fogok csinálni semmit, csak ne hagyj itt. – könyörögtem neki sírva. Életemben először könyörögtem valamiért az anyukámnak, de ahogy vártam csak lefejtette magáról a kezemet, majd rám nézett egy fintorral és intett a felügyelőknek, hogy vigyenek el.

- Ezt az esélyed, már rég eljátszottad. – mosolyodott rám, majd visszafordult az orvoshoz. – Szerintem magánzárkára lenne szüksége. – mondta egyenes az orvos szemében, miközben nekem megkötözték a kezeimet és kezdtek el rángatni az éppen beszélgető orvostól

- ANYA! – kiáltottam utána, de mintha meg sem hallotta volna, beszélgetett tovább. Ez volt az a pillanat az életemben, mikor tényleg minden a legrosszabbra fordult. Nem tudom mit beszéltek aznap az orvossal, de amíg az elmegyógyintézetben tartózkodtam, mintha a poklot jártam volna meg. Minden nap egy óra szabad sétálás a teli drótozott kertben, ami úgy nézett ki, mintha egy emberi ketrec lenne, de lehet, hogy csak én láttam azt a helyet, mert mindig egyedül voltam ott. Azután a napnak egy fontos része az étkezés, ami annyiból állt, hogy kaptál egy kis kaját és egy marok gyógyszert, amit leellenőriztek, hogy be-e vetted. Aztán újra a magánzárka, ahol még csak egy gumi labdát se dobtak be neked, hogy csinálj vele valamit, mert biztos meg akarod ölni magad, majd végül a lefekvés, ahol jó esetben nem kötöztek ki az ágyhoz, habár én abba a csoportba tartoztam, akit mindig ki kellett kötözni. Még álmomban is kísértett az apám halála, na meg anyám vigyorgása, ahogy azt hajtogassa, hogy: „Te nem az én lányom vagy. „ Anyukám mindig is ilyen volt. Mások előtt tette a szeretet tudó anyát, aki mindig mindent meg ad a kicsi lányának, de amikor nem volt ott senki csak mi ketten, akkor folyton a halálra kívánt. Kezdtem azt hinni, hogy ő kerget engem az őrületbe. Mondjuk az elejétől fogva ilyen volt velem, ezért pár év kellett ahhoz, hogy teljesen hozzá szokjak. Utána már úgy tettem, mintha normális lenne ez. Egyetlen egy barátom volt, aki tudta, hogy mi zajlik a háttérben ő pedig tartotta bennem a lelket, de azóta mióta elmegyógyintézetbe kerültem nem hallottam felőle semmit. Azért remélem követte az álmait és ügyvéd lett. Olyan volt, mintha a bátyám lett volna, így mikor ide hurcolt az anyám ő rá is gondoltam minden nap. Már megszokott volt otthon, hogy nálunk alszik, hisz apám tudtam, hogy nem csinál velem semmi rosszat, de anyám sosem nézte jó szemmel.

- Mit csinálsz? – jött be az egyik ápolónő, mire én megfordítottam fejemet és bambán néztem rá. Elnyitott számon lélegeztem be az éltető oxigént és szemeimet nagyra nyitva bámultam az előttem álló nőt. Fejemet balra biccentem néztem, hogy épp mit is csináltam, de amint megláttam véres kezemet a falra pillantottam, ahova belevéstem a körmömmel, hogy „utállak” és, hogy „hiányzol”. Gondolom az egyik üzenetet az anyukámnak szerettem volna küldeni a másikat meg apukámnak. – Hányszor mondjam még meg, hogy ne csináld? – ordított rám a nő, amitől a dobhártyáim, majdnem kiszakadtak.

- Én nem csináltam semmit. – mondtam megszeppenve. Az ápoló egy apró grimaszt vágott, majd oda dobva nekem egy kendőt kiment a szobából.

- Örültem, hogy láttam. – fintorogtam magamnak, majd elkezdtem letörölni a vért a kezemről. Nem is emlékszem, hogy leültem volna a földre, azt hittem, hogy az ágyban fekszek csukott szemmel. Miután letöröltem kezeimet visszamásztam az ágyra és törökülésben ültem egy helyen. Már megszoktam, hogy semmit sem csinálhattam, így az egész napomat majdnem végig ültem az ágyon. Amióta bent vagyok az intézetben még nem is beszélgettem senkivel sem és barátokat sem szereztem, így teljesen bekattanva ültem és kezdtem el magammal beszélgetni és játszani a hajammal.

Két hónap után az orvosok rájöttek, hogy pszichiáterre van szükségem, így az első adandó alkalommal szereztek is nekem egyet. Ő volt az a személy az intézetben, akivel egy órán át tudtam beszélgetni és elmondhattam neki minden egyes ügyes-bajos dolgomat. Habár nem adtam túl nagy reményt neki, hogy összebarátkozzunk, hisz neki ez volt a dolga. Hallgatni engemet és bólogatni, ami valljam be eléggé jól ment neki. Már vagy négy hónapja jártam pszichiáterhez, mikor mondta, hogy társaságba mehetek, de én nem szerettem volna. Féltem attól, hogy az ottani emberektől még jobban bekattanok, habár már így is elég lökött voltam. Nem vallottam azt, hogy szellemeket vagy valami hasonló nem létező szörnyet láttok, de éreztem, hogy valami nincs rendben a fejemben.

Ma is egy ugyan olyan napnak indult el a napom. Felkelve beszedtem a minden adagos gyógyszerem, ami reggelenként hat gyógyszert tett ki utána pedig visszaaludtam, mert amúgy sem tudtam volna mit csinálni. Az ebédemet elpusztítva szedtem be az újabb adag gyógyszereket, majd indultam el a kis folyosón, ami a pszichiáter terméhez vezetett. Körülbelül húsz métert kellet sétálnom, de mire odaértem mintha tíz kilométert futottam volna, úgy el voltam fáradva. Nem tett jót, hogy hónapok óta csak feküdtem meg ültem, mondjuk, eléggé le vagyok fogyva, így a hízás miatt nem kell aggódnom. Belépve a kis szobába leültem a már jól megszokott helyemre, ami egy kis kék fotel volt. Törökülésbe helyezkedtem, majd unottan a pszichiáteremre néztem. Annyi hónapja beszélgetek vele mégsem tudtom a nevét. Pedig, ahogy régen néztem a filmekben folyton az volt az első, hogy bemutatkozott az orvos a betegének, de ez nálam nem történt meg. Végignézve rajta ugyan abban a fehér köpenyben volt. Szőke haja tökéletesen be volt állítva és kerek szemeivel engem nézett, majd felállt és leült ez előttem lévő fotelbe. Lábait 4-es pozícióba tette, majd elővette a jegyzet füzetét és írni kezdett bele. Soha sem értettem, hogy mit írnak abba a füzetbe, de nem is nagyon érdekel.

- Hogy aludt? – kérdezte meg minden napos kérdését, amit már nagyon untam.

- Hogy hívják? – szökött ki a számból a kérdés, de nem úgy látszott, mintha meglepődött volna, inkább csak féloldalasan mosolygott és behunyta szemeit.

- Kim Junmyeon. – nyitotta ki íriszeit, majd rám nézett. – Miért kérdi? – köszörülte meg torkát, miközben mélyen a szemembe nézett. Furcsa volt, hogy eddig nem emlegette, de amikor rákérdez az ember rögtön válaszol rá.

- Csak mert eddig nem mondta. – vontam meg a vállamat, majd rá mosolyogtam. Az ő arcán is megjelent egy enyhe mosoly, majd valamit írva a füzetébe és megint felém fordult.

- Hat hónap után rákérdett a nevemre. – billentette meg a fejét jobb oldalra, miközben mosolygott rám. Fogsorra megvillant mikor mosolygott, így engem is nevetésre bírt. Elképesztő, hogy minden napját itt tölti mégsem őrül bele. – Mit szólna, ha azt mondanám, hogy még ma haza mehetne? – kérdezte teljesen komolya arccal. Ahogy mosolyogtam az előbb, úgy tűnt el az arcomról a vigyor és csak a pszichiáteremre bámultam. Ez a kérdés még meg sem fordult a fejemben mióta itt vagyok. Igazából ki szeretnék menni innét, de félek, hogy mi várna rám kint. Anyámhoz vissza kell költöznöm, ezzel megint vissza a régi kerékvágásba. És ha újra bekattanok? Lehetséges.

- Miért kérdez ilyet? – válaszolok az orvosomnak fa pofával, amire ő egy halk kuncogást ereszt ki ajkain, de nekem nem tűnik viccesnek, így mikor észreveszi, hogy nem nevetek rendezi arc mimikáját és komoly képpel néz rám.

- Úgy vélem, hogy maga teljesen meggyógyult, így hazamehet, ha szeretné. - igazította meg haját.

- Miért beteg voltam? – néztem rá furcsán, amire csak megrázta a fejét.

- Szerintem csomagoljon össze és menjen haza. – mosolygott rám, amire én egy aprót bólintottam. Végre kikerülök ebből a rémes intézetből, de egy kicsit félek is, hogy mi vár rám otthon. Attól, hogy anya hogy fog hozzám viszonyulni. – Akkor induljon. – kelt fel a székből az orvos, majd oda nyújtotta nekem a kezét, hogy engem is felsegítsen. Elfogadva segítségét keltem fel a fotelból és öleltem meg az egyetlen barátomat, aki az intézetben volt. Hálás voltam neki, amiért túlsegített mindezen.

- Köszönöm. – fúrtam a mellkasába a fejemet.

- Nem kell megköszönnie. – simította meg a hátamat, majd szétváltunk. – Fogad meg egy tanácsom: Mindent tegyél meg azért, hogy boldogan élhess. –simított bele hajamba is. Aprót biccentettem neki, majd elköszöntem és mentem kikérni a cuccaimat. Végre haza mehetek.