2.fejezet

Az autóban ülve rájöttem, hogy sokkal jobb kint a szabadban lenni, mint bezárva a magánosztályon. Mondjuk ez mindenki szerint, így van, aki épelméjű. Anyukám jött el értem és visz haza, habár ő miatta voltam bent. Saját akaratomból nem is mentem volna be oda még csak látogatóba sem. Az ottani emberek nem csak furák, hanem elképesztően ijesztőek is. Ilyen voltam én is? Kizárt. Mindenki azt mondta, hogy az apukám pozitivitását kaptam meg, ezért eldöntöttem, hogy mostantól mindenhez a legpozitívabban fogok hozzá állni. Az kocsi ablakán kinézve észrevettem egy szerelmes párt, akik éppen kézen fogva sétáltak és beszélgettek. Sajnos az én életem legjobb évét az elmegyógyintézetbe kellett töltenem. Összesen nyolc hónapot voltam bent, de nekem úgy tűnt mintha két év lett volna.

- Tisztázzunk valamit, amíg haza nem érünk. – szólalt meg az anyukám. Fejemet odakapva figyeltem, hogy mit akar közölni velem, de igazából nem érdekelt a mondanivalója. – Az első szabály az, hogy tartsd meg magadnak a véleményed. Senki se kíváncsi egy olyan véleményére, aki diliházból jött ki. – mondta flegmán, miközben vezetett. Nem is reméltem mást. Amúgy sem figyel az én véleményemre, szóval ez a szabály nem újdonság. – A második az, hogy csak akkor mehetsz ki vagy el, amikor én azt mondom. – vigyorodott maga elé.

- A szobámba zársz vagy mi? – akadtam ki, hogy ennyire parancsolgatós lett.

- Ha azt kell tennem,hát megteszem. – pillantott féloldalasan felém, amire nekem csak egy grimasz volt a válaszom. Emlékezetem szerint, már majdnem a házunknál voltunk, így reméltem, hogy több haszontalan szabályt nem mond. – Az utolsó szabály pedig az, hogy mindenkivel légy kedves. – kezdett el integetni a kocsiablakon keresztül. A szemeim tányér nagyságúak lehetek, mikor megláttam két férfit állni a házunk előtt. Az egyik már nagyon a negyvenes éveit járta viszont a másik csak a húsz éves lehetett. Lehunytam egy pillanatra a szemeimet, majd kifújtam a bennem rekedt levegőt. – Értetted a szabályokat? – parkolt le, amire én felnyitom a szemet és bólintok egy aprót. Kinyitva az autó ajtaját kiszállok, és a csomagjaimért nyúlok, ami nem túl sok, így egymagam is elbírom. A bejárati ajtó felé veszem az irányt, de sajnos épp az ajtó előtt az a két balfácán. Anyám szorosan mögöttem sétál, így még megfordulni se tudok, hogy sétálhassak kicsit a városban.

- Már vártunk. – mosolyodott rám a negyvenes ember.

- Ki maga? – förmedek rá, hogy lássa, nem kívánom a társaságát. Egyből a legrosszabb jut eszembe, hogy anya pasija, de nem törődve vele kerülöm gyorsan ki őket és megyek fel a szobámba.

- Youra viselkedj! – kiált utánam anyám teli torokból, amire én csak szemet forgatva megyek tovább. A szobámba érve benyitok és örömmel veszem észre, hogy semmi sem változott. A rumlis szobám ugyan úgy néz ki, mint nyolc hónappal ezelőtt, ami megnyugtat egy kicsit, hisz ekkor még élt az apám. Franciaágyamra huppanok, ami olyan kényelmes, mint még sosem, hisz az intézetbe beton kemény ágyon kellett, hogy aludjak. Behunyva a szememet emlékezek vissza arra a pillanatra, amikor apu át jött és együtt aludtunk. Annyira hiányzik.

- Szia. – jött be a húszéves pasi.

- Kopogásról nem hallottál? – förmedek rá.

- És te jó modorról? Az nem normális, ha így beszélsz a nevelőapádhoz meg a mostoha tesódhoz. – emeli fel a hangját, amitől egy kicsit megijedek, de nem mutatom ki félelmem. Viszont a hallottak miatt lesokkolok. Mi az, hogy nevelőapa meg mostohatesó? Kizárt, hogy anya újból férjhez menjen. – Én csak azt kérem, hogy legyünk jóban. Úgyse foglak zaklatni a nap huszonnégy órájában. – sóhajt egy nagyot, majd mellém ül.

- Már összeházasodtak? – fújom magam elé a szavakat, amitől megremeg egész testem.

- Még nem. A jövő hónapra tervezik. – kezdi el piszkálni ujjait. Egyből egy terv jut eszembe, hogy hogyan is tehetném tönkre az esküvőjüket, de próbálom elhessegetni minden rossz gondolatomat és csak pozitívan gondolkozni.

- Hogy hívnak? – fordulok mosolyogva a fiú felé, aki kicsit meglepődik hangulatváltozásomon, de nem teszi szóvá.

- Park Chanyeol. – nyújtja felém a kezét, amit mosolyogva megrázok. Nagyon boldog embernek tűnik, ahogy szinte folyton mosolyog és a fekete haja még jobban kiemeli fehér fogsorát. A stílusa nem rossz, de nem is a legjobb, így nálam semmi esélye, habár a mostoha tesóm szóval, amúgy se lenne nekünk jövőnk.

- Gondolom, nekem nem kell bemutatkozni, mert tudtok rólam mindent. – kezdek bólogatni magam elé. Aprót biccentett, majd felállt és az ajtóhoz ment.

- Gyertek le! – hallottam meg anyám vinnyogós hangját, amitől kirázott a hideg. Chanyeol intett, hogy menjek velem, amit mosolyogva elfogadtam, majd felállva az ágyról,mentünk az ebédlő felé, ahonnét jött a hang.

Igazából annak ellenére, hogy anyám egy kiállhatatlan nőszemély volt, elég jól tudott főzni. Vacsora közben senki sem szólalt meg, amit kicsit furcsálltam is, mert azt hittem kérdezgetni fognak. Ha esett is pár szó köztük, akkor Chanyeolról beszéltünk. Szimpatikus egy ember, de valahogy nem húz a társasága, ezért jó volt hallani, hogy heti egyszer fogunk csak találkozni, mert neki dolgoznia kell. Próbáltam mindenkivel kerülni a szemkontaktust és befejezni az ételem, hogy felmehessek a szobámba.

- Azt hiszem, én megyek. – keltem fel az asztaltól, majd ledobva a szalvétát mentem a szobám felé.

- Meddig fog maradni? – hallottam meg a kérdést, mikor már nem láttak, de én még hallottam őket. Azt hiszem anya pasija kérdezte. A falhoz simulva mentem egy kicsit közelebb, hogy jobban kitudjam, őket hallgatni. Tudom nem szép dolog a hallgatózás, de ha rólam van szó, akkor ez nem számít.

- Lehet csak a nyár végéig, még nem tudom mit kéne vele csinálnom. – szólalt meg anyám bosszankodó hangja.

- Szerintem rendes lány. – mondta halkan Chanyeol.

- Dehogy rendes, egy neveletlen kislány, aki azt se tudja, mit csinál, mert teljesen be van kattanva. – anyám kijelentésére kezdtek potyogni a könnyeim, amit próbáltam vissza fogni, de alig ment.

- Hát az első tervem nem jött teljesen össze, így kell még egyet csinálni. – hallottam meg jövendőbeli nevelőapám halk kuncogását. Testem összerezzent a kijelentésre és nem hittem el, hogy valamit tervelnek ellenem. Még a mostohaapámat megértem, na de a saját anyukám? Mi vezette őt ehhez? Egyből a legrosszabb jutott eszembe, hogy meg akarnak ölni, de csak nem tennék, hisz én is a család tagja vagyok. Hallottam, ahogy hátra csúszódik a szék a parkettán, így ösztönösen kezdtem el futnia szobám felé. Hátra pillantva láttam, hogy senki sem jött még ki az ebédlőből, ami megnyugtatott. A szobámba érve átvetkőztem pizsamára, majd az ágyba feküdve kezdtem el gondolkozni azon, hogy mit csinálhatnak most. Biztos, hogy a bosszús tervet forralják ellenem.

- Alszol? – kopog Chanyeol az ajtómon.

- Jöhetsz. – köszörülöm meg torkomat, majd felülök az ágyba. Bánatos képpel ül le az ágyam szélére és kezd el játszani a telefonjával. Eddig nem is volt eszembe, hogy nekem nincs mobilom.

- Csak azért jöttem be, hogy tudd, minden vasárnap haza jövök, így legyél felkészülve rám. Tudom, hogy nem szimpatizálsz velem, hisz látszik a negatív kisugárzásod felém, de légy szíves apáék előtt ezt titkold. – mondta felém fordulva, de nem nagyon figyeltem mondandójára csak a kezében lévő eszközt figyeltem. Eszembe jutott, hogy felhívhatnám a legjobb barátomat, aki már nagyon hiányzik, de ahhoz el kell kérnem a telefonját.

- Oda adod egy percre a telefonod? – suttogtam halkan, amit szerencsére meghallott és nekem nyújtotta. Átvettem a telefont, mire Chanyeol felállt és az ajtó felé vette az irányt.

- Megtarthatod, nekem úgyis három van. – mondta kicsit flegmán. – Jó éjt. – hajolt meg, majd becsukva a szobám ajtaját magamra hagyott. Gyorsan a kezembe kaptam a telefont és elkezdtem belepötyögni az egyetlen számot, amit megjegyeztem az apámén kívül, majd a fülemhez tettem és vártam.

- A hívott szám nem elérhető…- szólalt bele a női hang, amit azonnal kinyomtam. Az éjjeliszekrényemre téve a mobilt feküdtem a puha ágyamba, ami annyira kényelmes volt, hogy rögtön a szememre jött az álom.

Hangos ablaknyitásra riadtam fel. Hunyorogva néztem az ablakom felé, amin éppen valaki mászott be. Egy pillanatra megrezzentem, de utána rögtön eszembe jutott, hogy csak egy személy szokott az ablakomon bemászni, így lerúgva magamról a takarót futottam oda a személyhez és szoros ölelésbe vontam.

- Sehun… - öleltem szorosan legjobb barátomat. - Miért nem vetted a telefonodat? – lököm el magamtól, majd durcásan ránézek.

- Ne ezzel törődj, inkább mesélj! – szól rám, majd a kezemet megfogva húz az ágyba, ahova lefektet és ő is mellém fekszik. Fura, hogy mindig egy ágyba aludtunk, de semmi sem történt közöttünk. Habár mindig is néztük egymás érdekeit, meg hát még elég kicsik voltunk.

- Borzalmas volt…- kezdtem bele mondani valómba és már láttam, hogy egész este beszélgetni fogunk.