7.fejezet

Hazaérve felmentem a szobámba és átvetkőztem pizsamába, de ahelyett, hogy ágyba mentem volna. Lementem a konyha elé és elkezdtem hallgatózni, mivel anyáék rögtön oda mentek.

- Most kéne megtenni, hogy boldog életünk legyen. – mondta halkan a nevelőapám. Egész biztosan tudtam, hogy megint rólam beszélnek.

- Tedd meg te, mert én nem tudom. – szólalt meg anyám pár perc múlva. Felfutottam a szüleim hálójába és elővettem az éjjeliszekrényből a már jól ismert pisztolyt. Apa folyton ezzel tanított lőni, mert tízéves koromba mindig katona akartam lenni, aki védi a hazáját és a családját. Annyira jó apa volt.

- Mit csinálsz? – jött be a szobába a mostoha apám. Megfordultam, hogy lássam őt és a hátam mögé rejtettem a fegyvert. Még mindig öltönyben volt, csak annyi változott rajta, hogy nem volt rajta a nyakkendő, mert azt a kezében szorongatta. – Sajnálok mindent. Megígérem, hogy mostantól mindent megadok neked, amit kérsz. – tette szét a karjait és integetett, hogy menjek oda egy ölelésre. Szemei valamiért őszinteséget árasztottak, ezért oda mentem hozzá és megöleltem, úgy hogy még mindig a kezemben volt a revolver. – És ha azt szeretnéd, hogy az apáddal legyél, akkor azt meg is teszem. – emelte fel a kezét nyakamhoz, majd megfordított, hogy a hátam a mellkasának döntse és a nyakkendőjével elkezdte szorítani a nyakamat. Igen, azt szerettem volna, hogy az apámmal lehessek, de még meg akartam találni a szerelmemet, akinek gyerekeket szülhetek és felnevelhetem őket, ezért se engedhetem, hogy most megfojtson. Még élni szerettem volna. Az erő, amit kifejtett rám ez az ember elképesztő volt és szinte rögtön lebénultam, de a kezemet megmozdítva lőttem egyet lábfejére, amitől megijedt így elengedett. Ez volt életemben az első lövés, amit emberre mértem. Fájdalmasan a lábához kapott a nevelő apám, majd felállt és még nagyobb dühvel kezdett el felém jönni, mire én a mellkasom elé tettem a pisztoly kinyújtottam a kezem és a fejére céloztam.

- Te csináltad ezt velem. – mondtam aztán meghúztam a ravaszt. Azonnal elterült a földön és fejéből elkezdett a vér csurogni. Közelebb mentem hozzá, majd leguggoltam és megnéztem, hogy még lélegzik-e, de semmi jelét nem adta annak, hogy élne. Mikor felálltam tőle az ajtóra pillantottam, ahol egy meglepődött Chanyeol állt. A szemébe néztem, ami egyértelműen félelmet árasztott. Ő is benne volt ebben az egészben, de csak védeni próbált, most viszont egészem mérgesen nézett rám, majd megfogta a kezem, amiben a pisztoly volt és a szívéhez emelte. Meglepetten néztem rá és nem fogtam még mindig fel, hogy mit kér tőlem.

- Nem tehetem, csak mert megöltem az apádat. Sajnálom, de ő is ezt tette volna velem. – kezdtem el sírni. Chan elkezdte ingatni a felé és már az ő szeméből is potyogtak a könnyek. A keze még mindig tartotta a kezemet, hogy el ne engedjem a fegyvert a szívétől.

- Én csak a feleségemmel és a kislányommal akarok végre lenni. – mondta sírástól elcsuklott hangon, mire én is jobban elkezdtem sírni. Chanyeol élet története tényleg megrázó, de akkor sem tehetem ezt vele. – Kérlek. – tette hozzá halkan, mire szemébe néztem. Bólintott egyet, hogy mehet, mire én elsütöttem a fegyvert és Chan is összeborult a szobában. Nem akartam megölni őt, hisz jó ember volt, de ő kérte. Vére a hálóingemre is szökött, de most nem ez érdekelt. Erőtlenül ejtettem le a kezemet, amiből kiesett a pisztoly is. Körül néztem a szobán és megnéztem a két holttestet, amiket én öltem meg. A szőnyegbe teljesen beleivódott a vérük és mind a ketten véresen feküdtek a földön. Nem hittem el, hogy ezt én tettem velük. Sírva kezdtem el lemenni a konyhába, ahol anya biztosan nem engem vár. Ahogy a sétáltam lefelé a padló a véres lábam után csupa vér volt és még a ruhámról is folyt. Leérve a földszintre a konyha felé tértem és bementem. Anya a pultra dőlve sírdogált, de amikor meglátott szája elé kapott és még jobban elkezdett bömbölni.

- Hogy-hogy életben vagy? Hol van? - értetlenkedett. Szíven ütött, hogy ennyire nem örült nekem, hogy élek hisz én vagyok a lánya, de fel kellet fognom, hogy már nem érdeklem őt.

- Itt vagyok. – mondtam neki mosolyogva és elkezdtem felé haladni, de ő minél távolabb ment.

- Mit tettél? – kezdett el úgy sírni, ahogyan még én nem láttam felnőttet. – MIT TETTÉL? – fogott meg egy konyhakést, majd mérgesen rám nézett.

- Meg akart ölni. – mondtam sírva, majd megálltam és vártam a reakcióját. Sírva kezdett el felém jönni és emelte rám a kést, hogy megszúrjon, de megfogtam a fejét és neki csaptam a pultnak. Hátrébb léptem, majd végig néztem, ahogy az anyám feltápászkodik véres fejjel és újból megtámad. A konyhakésekhez futottam, majd megfogtam a legnagyobbat és hason szúrtam vele. Párat hátra lépett, majd a pult segítségével lefeküdt a hideg csempére. A szám elé kaptam, majd oda szaladtam hozzá és leültem mellé. Még élt. – Hívok mentőt. – álltam volna fel, de megfogta a kezem és visszahúzott.

- Nem kell. – ingatta meg a fejét és köhögött párat, de már csak vér fojt a szájából.

- Én nem akartam ezt. – kezdtem el újból sírni. Láttam rajta, hogy már nem fog élni sokáig, így megfogtam a kezét és megszorítottam. – Annak ellenére, hogy utállak jó anya voltál. – hazudtam neki, hogy legalább az utolsó percei boldogak legyenek. Lélegzett még egy nagyot, majd mélyen a szemembe nézett.

- Nem én vagyok a vérszerinti anyád. – lehelte utolsó szavait, mire én elengedtem a kezét és felkeltem tőle. A rendőrök pont ekkor törték be az ajtót és rángattak ki engem a lakásból. A kocsiba ültetve még lehúzták az ablakot.

- Van még más holtest? – kérdezte meg az egyik rendőr.

- Kettő. Fent a hálóba. – mondtam a torkomat megköszörülve, majd meg vártam, míg felhúzzák az ablakot és elindulunk. Az autóba ülve végig néztem magamon és olyan valamit láttam, amit nem szerettem volna. Magamat egy vérrel teli hálóingben. A tudat, hogy megöltem három embert borzalmas volt és legszívesebben magamat is megöltem volna, azért amit tettem. Az őrsre érve kiráncigáltak az autóból be egy kihallgató szobába, ahol mindenről beszámoltam részletesen, de arra nem számítottam, hogy a rendőrök is elmondják az én történetemet, amit már olyan rég akartam hallani.

Igazából ezért halt meg az apám:

Az anyám megcsalta az apámat Mr.Parkkal, de apám ebből semmit sem tudott és Mr.Park nem akart osztozkodni anyámon, így jött az ötlet, hogy megölje őt, de mivel én nem vagyok anyám vérszerinti lánya megpróbált valahova eltüntetni és itt jött tervbe, hogy engem is megölnek. Felkértek egy fiút az elmegyógyintézetből, aki meg is tette a balesetnek tűnő gyilkosságot a legjobb barátjával… Sehunnal, aki meghalt a balesetben és itt jöttem rá, hogy én csak elképzeltem Sehunnal minden egyes eltöltött percet, ezért tűnt el folyton szótlanul. A második személy Kai volt, aki oly annyira magába esett attól, hogy megölt két embert, hogy újból elmegyógyintézetbe vonult. Azért volt nekem ismerős, mert mi találkoztunk az első napon az intézetben. Ő volt az a fiú, aki rám mosolygott a kényszerzubbonyban. Egy napon szabadultam Kaival az intézetből és így ismét hozzá fordult a nevelő apám, hogy öljön meg engemet, de nem vállalta el, mert belém szeretett. Ez az én igazi történetem.

Lesokkolt minden infó, amit megtudtam, majd közölték velem, hogy újból az elmegyógyintézetbe visznek, mert borderline személyiségzavarom van. Beleegyeztem, mert tudtam, hogy mindenkinek, így lesz a legjobb. Most nem magánzárkába csuktam, aminek kifejezetten örültem. Viszont megígérték, hogy ugyan azt az orvost kapom, így már a megszokott folyosón haladva bementem a szobába és leültem a fotelembe. Az orvosnak is mindet elmondtam, ami az intézeten kívül történt, majd mikor végeztem vett egy nagy levegőt és felém fordult.

- Mikor hason szúrta az anyát tisztában volt azzal, hogy kéthónapos terhes? – nézett mélyen a szemembe, mire bólintottam egyet. Az óra további részében, még beszélgettünk és úgy tekintettem rá, mint a legjobb barátomra. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, hisz amíg kint voltam egy olyan személlyel beszélgettem, aki nem is élt. Sehunnal, akinek még a temetésére sem tudtam elmenni. Kilépve az ajtón erőtlenül kezdtem el ballagni a szobám felé, és kezdtem felfogni a tetteim következményét, de már ne fordíthattam vissza az időt és legalább így kiderült minden és boldog lehet mindenki. A szobám elé érve végig néztem a folyosón, ahol csak néhány ember tenget-lenget, de mind úgy néztek ki, mintha hullák lettek volna. A másik oldalra elnézve kicsit megijedtem, mikor megláttam, hogy közvetlen mellettem áll Kai. Nem tudom, hogy hogyan és miért került ide, ezért csak arra tudtam gondolni, hogy megint magától jött ide.

- Újra itt. – mosolyodott rám, mire én viszonoztam mosolyát.