4.fejezet

Amióta Sehun elmondta, hogy ismer valakit, aki tudja, mi folyik körülöttem, azóta izgatott vagyok, hogy végre láthassam, de ez csak ilyen könnyű. Mivel szigorúan be kell tartanom minden szabályt, így ha kilépnék, a házból megszegném a második szabályt miszerint: „Csak akkor mehetsz ki vagy el, amikor én azt mondom.” szóval a szobámba zárkózva gondolkoztam, hogy hogyan juthatnék ki úgy, hogy anyám ne vegye észre. A második lehetőség a szökés volt, de Sehun szigorúan megtiltotta és a fejemhez vágta, hogy súlyos következményei lennének, ezért nem enged. Már épp feladtam volna, hogy találkozzak azzal a személlyel, de eszembe jutott egy nagyon jó terv, de ehhez kellett Chanyeol. Ő v olt az a személy, akinek kocsija is volt és ki tudtam vele menni a házból a szülők engedélyével. De ahhoz, hogy sikerüljön ez a terv legalább egy hetet kellett várnom, hogy végre hozzánk jöjjön Chanyeol. Futva mentem le a bejárati ajtóhoz, hogy a nyakába ugorhassak, amit mosolyogva fogadott. Viszonylag szimpatikus Chan. Anyáék jó szemmel nézték, hogy ilyen „jóba” lettünk, ezért rögtön ki is találták, hogy mindannyian együtt ebédeljünk. Eltűrtem az ebédet, de, csakis azért mert rá akartam venni Chanyeol, hogy elvigyen ahhoz a bizonyos személyhez.

- Isteni volt. – tettem le az evőeszközöket, de amit mondtam nem gondoltam komolyan, mert a kaja hasonlított inkább egy szemétre. – Elmegyünk fagyizni? – kérdőn néztem Chan felé, aki grimaszt vágva nézet rám, hogy mégis mi üthetett belém.

- Jó ötlet, legalább egy kicsit megismerkedtek. – vette el előlünk anyu a tányért. Egyszer mellettem áll az anyám. Ez meglep.

- Csak egy gombócot. – mutatta fel a mutató ujját, amire én rábólintottam. Ó, ha tudná, hogy messze eltér a terveimtől a fagyizó. Miután anyáéktól elköszöntünk sietve mentem ki az autóhoz, ami egy AUDI R8-as volt. – Meglepődtél? – érkezik mögülem a hang, majd kikerülve engem kinyissa a kocsit és beül. Megkerülve az autó én is helyet foglalok az anyós ülésen.

- Ami azt illeti. Fogalmam sem volt, hogy meg-e lepődjek. – vonom meg a vállam, majd a biztonsági övért nyúlva becsatolom magam. Fél oldalasan rám mosolyog, majd elindítsa az autó motorját.

- Mond az utat. – mondja halkan, amire én elő veszem a zsebemből a lapot. – Nem tudod, hol van a fagyizó? – néz rám furcsán.

- Ez a városban a legjobb és még sosem voltam ott. – hazudtam, de mást nem tehetem, ha a célállomásra akarok menni.

- Írd be a GPS-be. – bökött az eszköz felé, amit én levettem helyéről és begépelve tettem vissza ahol volt. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy oda-e értünk. Az út láthatólag csendesen telt, csak a GPS beszélt, hogy mennyi idő van hátra. Rápillantva Chanyeol kezére egy gyűrűt láttam meg.

- Házas vagy? – tettem fel kérdést, mire felém kapta egy pillanatra a fejét, majd a másik kezével megsimítva a gyűrűt elszomorodott. Gondoltam már úgy se mondja meg a választ, ha eddig nem mondta, így az ablakhoz fordulva kezdtem el a tájat bámulni.

- Özvegy. – válaszolta halkan. Arcán látszott, hogy szomorú és bántja a dolog, így nem kérdeztem rá. – A szülésbe halt bele és a kislányt se tudták megmenteni. – tette hozzá. A szívem is összerándult mikor kimondta, hogy a kislányt se tudták megmenteni. – Szóval átérzem, ami veled történik. Elvesztettük a legfontosabb személyeket a számunkra. – köhögött a kezébe. Végül is igaza volt, ő is elveszítette azt a személyt, akit szeretett. Nem tetszett ez a nagyon szomorú pillanat, ezért valamivel fel szerettem volna dobni.

- Rendben van. Elfogadlak bátyámnak. – mosolyogtam rá, majd a vállába bokszoltam.

- Ezt vegyem bóknak? – villantotta meg fogait. Bólintottam egyet, majd az út hátra lévő részébe csak beszélgetünk a testvériségről. Betérve az utcába már kezdett neki gyanús lenni a dolog, így felém fordulva nézett. – Nem azt mondtad, hogy fagyizóba megyünk, mert ez nem annak néz ki. – tér be a ház kocsi behajtójára. Idegességembe nyelek egyet. A ház csöppet sem volt olyan, aminek elképeztem. A képzeletemben egy szép ház volt sárga festéssel, egy kis kertel az elején, de ez szürke volt, amiről a vakolat már potyogott és az ablaki is el voltak sötétítve egy épp egy tépet anyaggal ellepve. Jobban megnézve, nem is akartam bemenni, de muszáj volt megtudnom az igazságot.

- Bemegyek, te maradj itt. – nyitottam ki a kocsi ajtót, de Chanyeol keze határozottan megszorította a csuklómat.

- Viccelsz velem? Fagyizni akartalak vinni nem megöletni. – nézett rám mérgesen, mire én kiszabadítottam kezemet szorításából és felé fordultam.

- Muszáj megtudnom, hogy miért halt meg az apám, érted? Szóval most bemegyek, és ha fél óra múlva nem jönnék, ki gyere utánam. – mondtam el a tervet neki, amire csak rábólintott.

- És ha most veled mennék? – kiáltott utánam, amit én csak leintettem és a bejárati ajtó felé haladtam. Az ajtó eredetileg barna volt, de valaki átfestette feketére. Torkomat megköszörülve kerestem a csengőt, de hamar rájöttem, hogy nincs. Visszafordulva az autó felé megnéztem, hogy mit csinál éppen Chan, de csak azt láttam, hogy csukott szemmel tátog. Imádkozik? Kezdtem azt hinni, hogy jobban félt, mint én. Az ajtó bekopogva vártam, hogy valaki kinyissa, de pár perc után sem nyílt, így váltottam a taktikámon és hátulról közelítettem meg a házat. Mivel nem volt kerítés könnyű dolgom volt és a hátsó kertbe érve rögtön meg is láttam azt a személyt, akit keresek. Egy hintán ült, ami a fához volt kötözve és azon dúdolt valamit, ami nagyon ijesztő volt. Közelebb lépve hozzá rám kapta a fejét. Haja szinte már fehér volt, szemei csoki barnák és metszet orra tökéletesen illet dús ajkaihoz. Körülbelül egy idős fiú ülhetett előttem, aki mosolyogva rám bólintott egyet köszönés képen.

- Youra vagyok. – mondtam halkan, majd kinyújtottam a kezem, hogy megfogja, de helyette lehajtotta a fejét és újból elkezdett dúdolni. Csak ekkor vettem észre, hogy egy óra van a kezében, ami nagyon hasonlított Sehunéra, amit tőlem kapott. Sőt szinte tiszta ugyan-olyan óra volt, amit a kezében tartott. – Hogy hívnak? – próbáltam valamit kiszedni belőle, de nem nagyon figyelt rám. – Az apámmal balesetünk volt körülbelül kilenc hónapja, sajnos ő nem élte túl a balesetet. – böktem ki. Rám kapta a tekintetét, majd mélyen a szemembe nézett.

- Hazudnak! Nem úgy történt, ahogy azt elmesélik. – tette el az órát és megfogta minkét csuklómat, majd erősen szorítani kezdte. – Ők nem tudnak semmit erről. –engedett el, majd elpillantott a távolba. – Kai vagyok. – fordult vissza felém.

- Miért hazudnának? – kérdeztem meg, amit az előbbiből megjegyeztem.

- Két személy halt meg abban a balesetben. Egyik az apád, másik egy fiatal fiú volt. A másik autóba nem egy személy volt, hanem kettő. – mondta a szemembe nézve. Hirtelen bűntudatom támadt azért, hogy más is meghalt a balesetben, amiről én nem tudtam.

- De miért hazudtak? – csak ennyit tudtam kinyögni.

- Titkolnak valamit, amit te nem tudhatsz meg. – fordította el egy kicsit a fejét bal irányba, majd engem kikerülve ment be a házba. Úgy döntöttem követem, hátha kitudok, még valamit szedni. A házba lépve megütötte orromat az a régi dohos szag, ezért felhúzott orral követtem őt és próbáltam minél kevesebbszer levegőt venni.

- Tudod mit titkolnak? – gyors léptekkel mentem utána, míg nem a konyhába leptünk. Nem válaszolt, ezért próbáltam minél kedvesebb lenni vele. – Muszáj tudnom! – emeltem fel a hangomat, hogy jobban hallja és kihangsúlyoztam a „muszáj” szót, hátha beválik. Kai megfordult a tengelye körül, majd mérgesen rám pillantott.

- Ki küldött ide? – kérdezte, amire én nyeltem egyet, majd elkezdtem azon gondolkodni, hogy elmondjam-e az igazat vagy ne. Mindenesetre, ha nem hazudok neki, talán elmondja az igazat.

- Sehun. – mondom ki a legjobb barátom nevét, amire neki a szeme elkerekedik. Hirtelen szomorú és bánatos lett, amit nem értettem.

- Menj haza. – fordult meg, majd töltött vizet a poharába.

- Kérlek, segítened kell. – könyörögtem már, és reméltem, hogy ez fog hatni. A bejárati ajtó hatalmasat csapódott a földön. Rögtön tudtam, hogy Chanyeol szeretett volna bejönni, de mivel nem nyitottunk ajtót, ezért berúgta. Egyszerű megoldás.

- Jövő héten ugyan ekkor, de ha lehet, egyedül gyere, és ne hozz buldózert. – bökte meg a fejét Chanyeol felé, aki már a konyhaajtóban állt. Bólintottam, majd megfogva Chan karját kezdtem el kihúzni a házból. A bejárati ajtóra rálépve- mivel a földön volt az ajtó, Chanyeol rúgása miatt – mentem ki a lakásból Kait ismét magára hagyva. Ami azt illeti a környék is elég elhagyatott, na de ez a ház. Az autóba beülve lecsatolta magam, majd vártam, hogy Chan elindítsa a motort. Miután kihajtott az kocsibejáróról elkezdtem kibámulni az ablakon és azon gondolkozni, hogy miért nem mondta el most a dolgokat, hála Chanyeolnak semmit sem tudtam belőle kiszedni.

- Nem féltél? – simult rá a kormányra vezetés közben.

- Mitől kellett volna félnem? – mosolyogtam rá a feszülten vezető fiúra.

- A környéktől, a háztól…attól a fiútól. – tette hozzá az utolsó tényezőt, mire én rá kaptam a fejem. Egyáltalán nem féltem tőle, még ha ijesztő is volt egy kicsit.

- Jövő héten eltudsz hozni? – kérdeztem a semmiből, ami meglepte őt.

- Ide? Biztos nem. – rázta maga fejét, mire én az ablak felé dőltem és elkezdtem bámulni a házakat. A sértődött szerep mindig is nagyon jól ment nekem, de most komolyan meg voltam sértődve. Mást nem ismerek, aki el tudna hozni ide és nekem fontos ez a találkozó. – Meggondolom. – tette hozzá halkan Chan, amire nekem egy hatalmas mosoly keletkezett a számon. Nyert ügyem van.

Mire haza értünk, már mindenki a lefeküdni készülődött, ezért elköszönve Chanyeoltól futottam fel a szobámba, ahol már Sehun az ágyon ült. A szoba ajtaját becsukva ugortam a nyakába

- Na, mi volt? – kérdezte a hajamat elsimítva.

- Még nem tudtam kiszedni belőle semmit, de jövő héten mindent elmond. – mondtam a nyakába mormolva. Beszívtam Sehun édes illatát, ami szinte elkábított.

- Helyes volt? – kérdezte a torkát megköszörülve. Visszagondolva rá, nem volt csúnya és a tízes skálán megütötte a tizenegyest Kai.

- Igen, mondjuk egy kicsit ijesztő. Honnan ismered? – kérdeztem elválva tőle, majd bementem a fürdőbe, ahol átvetkőztem pizsamára.

- Osztálytársak voltunk. – mondta az ajtó keresztül. – Imádtuk egymást hülyíteni és szinte testvérek voltunk. – huppant bele az ágyamba, majd átöltözve én is mellé feküdtem.

- Miért nem meséltél róla eddig nekem? – fordultam vele szembe.

- Nem tartottam annyira fontosnak és tudtam, hogy hamar elcsavarná a fejed. – pöckölte meg a homlokomat, majd puszit adott rá. – Fáradt vagyok, aludjunk jó? Majd holnap megbeszéljük. – karolt át, majd jó éjszakát kívánva aludtam el karjaiban újból és vártam, hogy mi lesz a jövő héten.