5.fejezet

A napok gyorsan teltek el, de nekem már nem jelentett semmit, mikor anyám közölte velem, hogy előbbre hozzák az esküvőjüket. Azóta azt kívánom, hogy bárcsak lassabban telne minden egyes nap. A kitűzött időt pont karácsony előtti napra tették, ami felhúzta még jobban bennem a pumpát, de nem kiabáltam le a fejüket, hogy miért arra a napra szavaztak. Az volt az egyetlen nap, amikor nyugodtan pihenhetünk volna, erre most teljesen felfordult az ünnepi idillünk. Mérges voltam mindenkire. Anyámra és a mostoha apámra, azért mert folyton nélkülem döntöttek és meg sem kérdezték, hogy én mit szeretnék. Megértem, hogy az ő napjuk, de én vagyok a koszorúslány és úgy érzem, hogy jogom volna bele szólni, de úgy látszik ők nem így vélik. Chanyeolra azért, mert szinte minden nap itt volt és segített szervezkedni, ami még jobban felhúzott. Sehun pedig azért, mert folyton eltűnt, olyan volt, mint egy szellem, akit csak akkor láthatok, amikor azt ő szeretné. Szerettem volna beszélni már Kaival, de ehhez még kellet várnom három napot, ami azt jelentette, hogy az esküvő előtti napon találkozom vele.

- Jó lesz, így az asztal? – fogta meg a vállamat és rá pillantott az asztalra, ami felett már egy ideje álltam és gondolkoztam.

- Pezsgő és pisztácia szín? Biztos jó döntés tél felé? Szerintem a hidegebb színeknek kéne játszaniuk ez olyan tavaszias. – mondtam őszintén anyám szemeibe, mire egy grimaszt vágott és levette rólam kezeit.

- Tudtam, hogy csak az időmet fogom pocsékolni, mikor megkérdezem. – húzta fel az orrát és elsétált. Ránézve újra az asztalra igazat adtam magamnak. Borzalmasan nézett ki. Pezsgőszínű térítőre volt egy apróbb zöld terítve és azon voltak a tálak és az evő eszközök. A dísz az asztalon egy kisebb csokor borostyán volt, ami úgy nézet ki az asztal közepén, mintha csak rádobták volna. Kész katasztrófa lesz ez az egész esküvő.

- Mehetek a táncterembe? – fordultam mostoha apám felé, aki épp egy szervezővel beszélgetett. Rám figyelve biccentett egyet, majd ott is hagytam őket. Belépve a táncterembe megláttam velem szembe egy hatalmas tükröt, ami tökéletesen le volt mosva. Az egész teremet pisztácia színű anyag borította, ami elég elviselhetőnek tűnt.

- Fárasztó lehet szervezkedni egész nap. – szólalt meg mögöttem egy hang. A tükörbe pillantva megbizonyosodtam róla, hogy tényleg Sehun az, így megfordulva hozzá sétáltam.

- És képzeld el azt, hogy egész nap itt kell velük lenned. – utaltam arra, hogy képzelje magát a helyembe. Száját elhúzta, majd rám mosolygott.

- Ne sajnáltasd magad. – pöckölt homlokon.

- Ugyan már. – legyintettem neki. – Én már a negyedik születésnapom óta nem sajnáltatom magam. – vallottam be neki mosolyogva.

- Amikor nem kaptad meg azt az ocsmány babát? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire én elnevettem magam. Olyan rég ismerjük egymást és Sehun szinte mindent tud rólam. Nem élném túl, ha őt is el kéne veszítenem.

- Egyedi baba volt szerintem. – vontam meg a vállam, majd elfordulva tőle a tükör elé sétáltam és onnan néztem őt, hogy átnézi az egész termet.

- Annak a kacatnak nem volt meg az egyik szeme. – mutatott rá a bal szemére, mire én felnevetem. Sehun mögém érve tette csípőmre a kezeit és maga felé fordított. – Borzalmas a stílusod, csak rossz dolgokat szeretsz. – ejtette maga mellé a kezeit.

- Azért vagy te a legjobb barátom. – nevetem el magamat, majd megfogtam kezeit és elkezdtem vele táncolni. Sehun is elnevette magát, majd erősebben megfogva kezeimet tényleges táncba hívott engem. Ő volt a legjobb barát a világon, de látszott rajta, hogy valamit még ő is titkol. Abba reménykedtem, hogy egyszer elmondja, de nem történt meg. Ha nem akarja elmondani, akkor nem faggatom.

- Min gondolkodsz? – térít ki elmélkedésemből Sehun, de tovább táncolunk.

- Kai… - kezdtem volna bele, de legjobb barátom elengedett és hátrálni kezdett.

- Amióta találkoztál vele, csak róla beszélsz, róla ábrándozol, fogadjuk, hogy már álmodtál is róla. – vakarta meg tarkóját idegesen. Próbáltam őt megérinteni, de folyton ellökte a kezem.

- Hallgass meg kérlek. – hajtottam le fejemet, majd elkezdtem a padlót fixírozni. Sehun megköszörülte a torkát, majd helyet foglalt a terembe lévő egyetlen széken.

- Rendben. – tette keresztbe a kezeit, majd rám figyelt. Igazából magamnak sem vallottam be, hogy mit érzek Kai iránt, hisz csak egyszer találkoztam vele és alig ismerem. Nyelni is elfelejtettem mikor közelebb mentem Sehunhoz, hogy bevalljak neki és magamnak mindent.

- Igazából, amikor megláttam …Sehun én valahonnét ismerem őt. – ejtettem magam melle a kezem. Sehun keserűen felnevetett, majd mélyen a szemembe nézett.

- Honnét ismerhetnéd őt? Hmm? Na, mond? Csak egyszer láttad és azt hiszed, hogy ő az életed értelme? – kelt fel a székből, majd vészesen közel sétált hozzám.

- Én nem ezt mondtam. – szorítottam ökölbe kezemet, majd lehajtottam fejemet, hogy ne kelljen Sehunra néznem.

- De erre akartál kilyukadni, nem? – tette kezét az állam alá, majd egy határozott mozdulattal fejemet megrántotta, hogy a szemébe nézhessek.

- Kérlek… - hunytam le a szememet.

- Kíváncsi leszek, hogy akkor is fogsz vonzódni hozzá, mikor megtudod az igazságot. – vette el a kezét és kikerülve engem elkezdett a kijárat felé haladni.

- Te ezt nem értheted. – szólaltam meg, ami pont elég volt, hogy maradásra bírja. Ne fordult meg, nem is nézett rám csak megállt és várta a magyarázatomat. – Rendben tényleg ott volt bennem a félsz, mikor megismertem, de mikor elkezdett velem beszélgetni rájöttem, hogy ő nem is gonosz. Esküdni mernék rá, hogy valahonnan ismerem. Ő csak segíteni akar nekem. Sőt ő az egyetlen, aki segít nekem! – a végét már szinte kiabálva mondtam neki, mire ő hátrafordult fejével és rám mosolygott.

- Mond ezt el egy hét múlva és akkor elhiszem. – fordult vissza és kiment a teremből. Felforrt az agyvizem annyira mérges voltam rá és azokra, akik a közelembe voltak. Úgy éreztem, hogy tényleg Kai volt az a személy, aki mellett önmagam lehettem és csak ő értett meg. Leültem a terem közepére és halkan elkezdtem sírni. Elegem volt mindenből és mindenkiből. A rohadt házasságból és a koszorúslányruhából, amit még mindig nem igazítottak rám. Anyámékból, Chanyeolból és Sehunból. Azt akartam, hogy végre nyugodt életet élhessek azzal, akit a legjobban szeretek. Apámmal, akartam lenni.

- Miért sírsz? – guggolt le mellém Chanyeol, akit a tükörből néztem. Megingattam a fejemet, hátha elhiszi, hogy semmi bajom, de sajnos az ötletem kudarcba fulladt. Chanyeol túl kíváncsi.

- Csak furcsa ez az egész. Ez, hogy előre hozzák a házasságot, még nem vagyok felkészülve rá. – hazudok neki, de nem tehetek mást, hisz ha elmondanám Sehun, biztos elmondaná anyáéknak ők pedig kidobnák a házból.

- Gyere, haza viszlek. – fogta meg a karomat és felhúzott.

- Anyáék? – néztem rá értetlenül, mert eddig mindig ő fuvaroztak.

- Mivel már csak pár nap van, az esküvőig itt maradnak szervezkedni meg próbálni. – forgatta meg a szemét, amire én felnevettem. Letöröltem a könnyeimet és rá mosolyogtam. Egymás mellett indulunk el a kijárat felé, ahol elköszönünk a szülőktől és beleültem Chanyeol luxusautójába.

- Mit dolgozol? – kérdezem meg az autóban ülve. – Kizárt, hogy egy tanárnak ilyen kocsija legyen. – utaltam egy munkára, hogy minél gyorsabba kiszedjem belőle.

- Tanár? – nevette el magát. – Nem szeretem az emberek orrára kötni, hogy mim van, de ahogy körbenézel a városban, majdnem minden az enyém. – mosolygott rám, majd elindította a motort és komótosan kezdett el hazafelé vezetni. Nem szóltunk egymáshoz, igazából ő nem is tudott volna beszélgetést kezdeményezni. Az én agyam pedig folyton Sehunon járt.

Hazaérve rögtön felmentem a szobába és elaludtam. Chanyeol jó testvér módjára ott maradt rám vigyázni, de teljesen feleslegesen. Úgy sem volt menekvés ebből a házból.

Két napon át kellett még hallgatnom anyám rettentően ideges lényét, de próbáltam nem tudomást venni róla. Ezen felül még beíratott egy táncórára, ahol folyamatosan ugyan azt gyakoroltuk az esküvőre. Ezen felül már, majdnem minden kész volt a nagy napra, de én még mindig úgy néztem rá, mintha a világ megsemmisülésére készülnék. Pont az nap volt az egyik táncórám, mikor Kaival kellett volna találkoznom, így a táncórát gondolkodás nélkül ellógtam volna, ha nem anyám vinne a táncra. Muszáj volt Chanyeol segítségét kérnem, mivel ő volt az egyik szövetségesem. Pár órába beletelt, míg rászedtem, de végül beleegyezett.

Anya a kanapén pihent, mikor oda ment hozzá és elkezdte masszírozni a vállát. A mostoha apám szinte sosem volt otthon, ezért nem is féltem, hogy közbe szól a dolgoknak.

- Nagyon feszültnek tűnsz. Pihenj egy kicsit, majd én elviszem Yourát a táncra. – masszírozta anyát, mire ő jólesően felsóhajtott. Chan rá mosolygott, majd bólintott egyet, hogy menjek az autóba, ahogy megbeszéltük.

- Rendben, de ügyel rá, hogy el ne lógja. – hallottam anyám hangját, majd kiléptem az ajtón és beültem a kocsiba. Chan pár perccel utánam jött és elkezdett a ház felé vezetni. Annyira izgatott voltam, hogy végre megtudhatom az igazságot és persze, hogy láthatom Kait. Valamiért annyira vonzott ő maga is, hogy nem bírtam volna ki nélküle már egy hetet sem.

- Miért vagy így bezsongva? – szólalt meg, mire én rá kaptam a fejem és elmosolyodtam titok tartóan. Befordulva az utcába gyorsan lefékezett és elkezdte kémlelni a házat.

- Mi van már, hogy megálltál? – forgattam meg a szememet, miközben rá figyeltem.

- Nem látod? – mutatott a ház előtti autóra.

- Jesszus, neked nincsenek barátaid, akik eljárnak hozzád? – kérdeztem flegmán, mire komoly képel rá figyelt.

- Youra, az-az apám kocsija. – fordult az autó felé megint. – Látod még a rendszáma is ugyan az. – dőlt hátra a székben, majd keresztbe tett kezekkel rám nézett. Én is hátra dőltem és elkezdtem figyelni a házat.

- És most mit csinálunk? – kérdeztem meg halkan pár perc némaság után. Benne volt az a gondolat, hogy bemegyek a házba és kérdőre vonom a mostoha apám, de akkor elszúrnák mindent, így csendben ültem tovább.

- Várjuk, meg még elmegy és utána bemehetsz. – vonta meg a vállát és rám nézett.

- De lehet csak egy óra múlva jön ki és akkor nekünk már nem lesz időnk. Tudod, hogy milyen az anyám, ha nem érünk haza időben megfolyt minket. – akadtam ki.

- Oké, rendben menj be, de én haza megyek és mindent elmondok anyádnak. – nézett rám mérgesen. Nekem elég volt ennyi, hogy lenyugodjak és várjak. Várjak, míg ki nem jön a házból a nevelő apám, aki titokzatos módon ismeri Kait. Chanyeol biztonságos helyre állt a kocsival, hogy ne lásson meg minket senki sem és hátra dőlve a székbe vártunk.

- Honnan ismerheti? – fakadt ki belem kérdés. Chanre nézve, aki egy vállvonással letisztázta a kérdést.

- Biztos csak munkaügy. – mondta halkan, mire én egy grimasszal rá néztem.

- Ja, biztos munkaügy egy olyan fiatal gyerekkel. Biztos roppant fontos neki ezt elintézni az esküvőszervezés helyett. – fordultam az ablak felé, ahonnan kémlelni kezdtem a házat.

Fél óra várakozás után sem volt semmi mozgás a ház körül, így kezdtem nagyon unatkozni. Chanyeol ügyesen elfoglalta magát a telefonjával, aminek örültem, mert legalább csendben volt. A következő pillanatban, már a tekintetem az utca másik végében volt, ahol Sehun láttam békésen sétálni. A szemeim elkerekedtek és csak Sehunt bírtam bámulni, ahogy Kai házát kezdi megközelíteni. Pont ekkor lépet ki a házból a mostoha apám és mintha nem is látná Sehunt elment mellette. Kicsit Sehunon is meglepődtem, hogy nem köszönt neki, de már csak azon járt a fejem, hogy végre elment a nevelőapám, így tiszta a terep.

- Nézd, elmegy. – ült fel rendesen a székbe Chan, amire én mérgesen rá néztem. – Ne nézz rám, így mert haza viszlek. Így is már csak tíz perced van vele találkozni. – nézett az órájára és beindította az autót. A kocsi behajtóra állva leállította a motort és felém fordult. – Ha tíz perc múlva nem vagy itt elindulok nélküled és nem érdekel, hogy lebuksz. – mutatott rám fenyegetően, mire bólintottam egyet. Kiszállva az autóból rögtön a hátsó ajtót vettem célba és, majd szétvetett az izgalom, hogy végre megtudok mindent. Végre minden kiderül.