7.fejezet

Hazaérve felmentem a szobámba és átvetkőztem pizsamába, de ahelyett, hogy ágyba mentem volna. Lementem a konyha elé és elkezdtem hallgatózni, mivel anyáék rögtön oda mentek.

- Most kéne megtenni, hogy boldog életünk legyen. – mondta halkan a nevelőapám. Egész biztosan tudtam, hogy megint rólam beszélnek.

- Tedd meg te, mert én nem tudom. – szólalt meg anyám pár perc múlva. Felfutottam a szüleim hálójába és elővettem az éjjeliszekrényből a már jól ismert pisztolyt. Apa folyton ezzel tanított lőni, mert tízéves koromba mindig katona akartam lenni, aki védi a hazáját és a családját. Annyira jó apa volt.

- Mit csinálsz? – jött be a szobába a mostoha apám. Megfordultam, hogy lássam őt és a hátam mögé rejtettem a fegyvert. Még mindig öltönyben volt, csak annyi változott rajta, hogy nem volt rajta a nyakkendő, mert azt a kezében szorongatta. – Sajnálok mindent. Megígérem, hogy mostantól mindent megadok neked, amit kérsz. – tette szét a karjait és integetett, hogy menjek oda egy ölelésre. Szemei valamiért őszinteséget árasztottak, ezért oda mentem hozzá és megöleltem, úgy hogy még mindig a kezemben volt a revolver. – És ha azt szeretnéd, hogy az apáddal legyél, akkor azt meg is teszem. – emelte fel a kezét nyakamhoz, majd megfordított, hogy a hátam a mellkasának döntse és a nyakkendőjével elkezdte szorítani a nyakamat. Igen, azt szerettem volna, hogy az apámmal lehessek, de még meg akartam találni a szerelmemet, akinek gyerekeket szülhetek és felnevelhetem őket, ezért se engedhetem, hogy most megfojtson. Még élni szerettem volna. Az erő, amit kifejtett rám ez az ember elképesztő volt és szinte rögtön lebénultam, de a kezemet megmozdítva lőttem egyet lábfejére, amitől megijedt így elengedett. Ez volt életemben az első lövés, amit emberre mértem. Fájdalmasan a lábához kapott a nevelő apám, majd felállt és még nagyobb dühvel kezdett el felém jönni, mire én a mellkasom elé tettem a pisztoly kinyújtottam a kezem és a fejére céloztam.

- Te csináltad ezt velem. – mondtam aztán meghúztam a ravaszt. Azonnal elterült a földön és fejéből elkezdett a vér csurogni. Közelebb mentem hozzá, majd leguggoltam és megnéztem, hogy még lélegzik-e, de semmi jelét nem adta annak, hogy élne. Mikor felálltam tőle az ajtóra pillantottam, ahol egy meglepődött Chanyeol állt. A szemébe néztem, ami egyértelműen félelmet árasztott. Ő is benne volt ebben az egészben, de csak védeni próbált, most viszont egészem mérgesen nézett rám, majd megfogta a kezem, amiben a pisztoly volt és a szívéhez emelte. Meglepetten néztem rá és nem fogtam még mindig fel, hogy mit kér tőlem.

- Nem tehetem, csak mert megöltem az apádat. Sajnálom, de ő is ezt tette volna velem. – kezdtem el sírni. Chan elkezdte ingatni a felé és már az ő szeméből is potyogtak a könnyek. A keze még mindig tartotta a kezemet, hogy el ne engedjem a fegyvert a szívétől.

- Én csak a feleségemmel és a kislányommal akarok végre lenni. – mondta sírástól elcsuklott hangon, mire én is jobban elkezdtem sírni. Chanyeol élet története tényleg megrázó, de akkor sem tehetem ezt vele. – Kérlek. – tette hozzá halkan, mire szemébe néztem. Bólintott egyet, hogy mehet, mire én elsütöttem a fegyvert és Chan is összeborult a szobában. Nem akartam megölni őt, hisz jó ember volt, de ő kérte. Vére a hálóingemre is szökött, de most nem ez érdekelt. Erőtlenül ejtettem le a kezemet, amiből kiesett a pisztoly is. Körül néztem a szobán és megnéztem a két holttestet, amiket én öltem meg. A szőnyegbe teljesen beleivódott a vérük és mind a ketten véresen feküdtek a földön. Nem hittem el, hogy ezt én tettem velük. Sírva kezdtem el lemenni a konyhába, ahol anya biztosan nem engem vár. Ahogy a sétáltam lefelé a padló a véres lábam után csupa vér volt és még a ruhámról is folyt. Leérve a földszintre a konyha felé tértem és bementem. Anya a pultra dőlve sírdogált, de amikor meglátott szája elé kapott és még jobban elkezdett bömbölni.

- Hogy-hogy életben vagy? Hol van? - értetlenkedett. Szíven ütött, hogy ennyire nem örült nekem, hogy élek hisz én vagyok a lánya, de fel kellet fognom, hogy már nem érdeklem őt.

- Itt vagyok. – mondtam neki mosolyogva és elkezdtem felé haladni, de ő minél távolabb ment.

- Mit tettél? – kezdett el úgy sírni, ahogyan még én nem láttam felnőttet. – MIT TETTÉL? – fogott meg egy konyhakést, majd mérgesen rám nézett.

- Meg akart ölni. – mondtam sírva, majd megálltam és vártam a reakcióját. Sírva kezdett el felém jönni és emelte rám a kést, hogy megszúrjon, de megfogtam a fejét és neki csaptam a pultnak. Hátrébb léptem, majd végig néztem, ahogy az anyám feltápászkodik véres fejjel és újból megtámad. A konyhakésekhez futottam, majd megfogtam a legnagyobbat és hason szúrtam vele. Párat hátra lépett, majd a pult segítségével lefeküdt a hideg csempére. A szám elé kaptam, majd oda szaladtam hozzá és leültem mellé. Még élt. – Hívok mentőt. – álltam volna fel, de megfogta a kezem és visszahúzott.

- Nem kell. – ingatta meg a fejét és köhögött párat, de már csak vér fojt a szájából.

- Én nem akartam ezt. – kezdtem el újból sírni. Láttam rajta, hogy már nem fog élni sokáig, így megfogtam a kezét és megszorítottam. – Annak ellenére, hogy utállak jó anya voltál. – hazudtam neki, hogy legalább az utolsó percei boldogak legyenek. Lélegzett még egy nagyot, majd mélyen a szemembe nézett.

- Nem én vagyok a vérszerinti anyád. – lehelte utolsó szavait, mire én elengedtem a kezét és felkeltem tőle. A rendőrök pont ekkor törték be az ajtót és rángattak ki engem a lakásból. A kocsiba ültetve még lehúzták az ablakot.

- Van még más holtest? – kérdezte meg az egyik rendőr.

- Kettő. Fent a hálóba. – mondtam a torkomat megköszörülve, majd meg vártam, míg felhúzzák az ablakot és elindulunk. Az autóba ülve végig néztem magamon és olyan valamit láttam, amit nem szerettem volna. Magamat egy vérrel teli hálóingben. A tudat, hogy megöltem három embert borzalmas volt és legszívesebben magamat is megöltem volna, azért amit tettem. Az őrsre érve kiráncigáltak az autóból be egy kihallgató szobába, ahol mindenről beszámoltam részletesen, de arra nem számítottam, hogy a rendőrök is elmondják az én történetemet, amit már olyan rég akartam hallani.

Igazából ezért halt meg az apám:

Az anyám megcsalta az apámat Mr.Parkkal, de apám ebből semmit sem tudott és Mr.Park nem akart osztozkodni anyámon, így jött az ötlet, hogy megölje őt, de mivel én nem vagyok anyám vérszerinti lánya megpróbált valahova eltüntetni és itt jött tervbe, hogy engem is megölnek. Felkértek egy fiút az elmegyógyintézetből, aki meg is tette a balesetnek tűnő gyilkosságot a legjobb barátjával… Sehunnal, aki meghalt a balesetben és itt jöttem rá, hogy én csak elképzeltem Sehunnal minden egyes eltöltött percet, ezért tűnt el folyton szótlanul. A második személy Kai volt, aki oly annyira magába esett attól, hogy megölt két embert, hogy újból elmegyógyintézetbe vonult. Azért volt nekem ismerős, mert mi találkoztunk az első napon az intézetben. Ő volt az a fiú, aki rám mosolygott a kényszerzubbonyban. Egy napon szabadultam Kaival az intézetből és így ismét hozzá fordult a nevelő apám, hogy öljön meg engemet, de nem vállalta el, mert belém szeretett. Ez az én igazi történetem.

Lesokkolt minden infó, amit megtudtam, majd közölték velem, hogy újból az elmegyógyintézetbe visznek, mert borderline személyiségzavarom van. Beleegyeztem, mert tudtam, hogy mindenkinek, így lesz a legjobb. Most nem magánzárkába csuktam, aminek kifejezetten örültem. Viszont megígérték, hogy ugyan azt az orvost kapom, így már a megszokott folyosón haladva bementem a szobába és leültem a fotelembe. Az orvosnak is mindet elmondtam, ami az intézeten kívül történt, majd mikor végeztem vett egy nagy levegőt és felém fordult.

- Mikor hason szúrta az anyát tisztában volt azzal, hogy kéthónapos terhes? – nézett mélyen a szemembe, mire bólintottam egyet. Az óra további részében, még beszélgettünk és úgy tekintettem rá, mint a legjobb barátomra. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, hisz amíg kint voltam egy olyan személlyel beszélgettem, aki nem is élt. Sehunnal, akinek még a temetésére sem tudtam elmenni. Kilépve az ajtón erőtlenül kezdtem el ballagni a szobám felé, és kezdtem felfogni a tetteim következményét, de már ne fordíthattam vissza az időt és legalább így kiderült minden és boldog lehet mindenki. A szobám elé érve végig néztem a folyosón, ahol csak néhány ember tenget-lenget, de mind úgy néztek ki, mintha hullák lettek volna. A másik oldalra elnézve kicsit megijedtem, mikor megláttam, hogy közvetlen mellettem áll Kai. Nem tudom, hogy hogyan és miért került ide, ezért csak arra tudtam gondolni, hogy megint magától jött ide.

- Újra itt. – mosolyodott rám, mire én viszonoztam mosolyát.

6.fejezet

A hátsó ajtón belépve rögtön a konyhát vettem célba, mert onnan hallatszott apró mocorgás. Belépve nem láttam ott senkit, ezért tovább mentem és kilyukadtam a nappaliba. Sehun nekem háttal ült így nem látott, de Kai azonnal észrevett és hozzám futott. A karjaiban olyan jól éreztem magam, mintha minden rendben lenne, de hamar észbe kaptam és kibontakoztam öleléséből. Sehun minket figyelve itta a teáját, ami nagyon jól nézett ki. Apró mosoly jelent meg az arcán utána visszafordult az eredeti pozíciójába.

- Már vártalak. Teát? – érintette meg Kai a kezemet, majd megindult a konyha felé, de én keze után kaptam.

- Sietnem kell. Alig maradt pár percem, szóval rögtön térhetnénk is a lényegre. – kezdtem el sürgetni.

- Úristen, azt hittem lesz időnk még beszélgetni. – kapott fejéhez, majd rám nézett. – Így sajnos nem tudok mindent elmondani és nem is akarok, szerintem jobb lenne, ha hazamennél. – köszörülte meg torkát, majd a bejárati ajtó felé mutatott. Ideges lettem, amiért hazaküld és gondolataim szerint csak egy ember tehet arról, hogy nem mond el nekem semmit. Sehun felé haladva lettem egyre dühösebb, míg nem végül megragadtam karját, amiből a csésze is kiesett. Szilánkok darabjai hevertek a földön és a benne rejlő nedű is beszívódott a szőnyegbe.

- Te beszélted rá, hogy ne mondjon semmit? Miért mondtad, hogy jöjjek ide, ha nem engeded, hogy elmondja? – rángtam a legjobb barátomat, de tudtam, hogy ő áll minden mögött.

- Nem. – mondta nyugodtan, majd lefejtette magáról a kezem és megigazította pulcsiját, amihez hozzá se nyúltam. Utáltam Sehunak ezt a flegma és gyerekes oldalát, de eltűrtem. Eddig. Hátam mögé nézve már nem volt ott Kai, de nem is izgatott, mert jelen pillanatban csak péppé akartam verni Sehunt. Hajához kapva kezdte el húzni azt és kezdtem ütögetni mellkasát. Egyszerre próbálta kiszedni kezem a hajából és kivédeni az ütéseimet, ami kis- nagy sikerrel ment neki, de én minél erősebben rángattam őt. Már ott voltam, hogy a nyakát kezeim közé fogom és megfojtom, de hallottam Kai hangját és kezeivel megszorította a kezeimet úgy, hogy a fájdalomtól elengedtem Sehunt.

- Menned kell. – lökött el egy kicsit Sehuntól, majd kezei közé fogta az arcom. – Holnap átmegyek hozzád. – mondta mélyen a szemeimbe nézve, majd elengedett.

- De akkor ígérd meg, hogy mindent elmondasz. - néztem rá szinte már könyörögve.

- Ígérem. - tette kezeit a szívére. Lehajtottam fejemet, majd megfordulva kezdtem el menni a bejárat felé. Már majdnem kint voltam mikor fejem egy emberbe ütközött felnézve nagyokat pislogtam, majd átnéztem a háta mögött. Igen, Chanyeol megint betörte az ajtót.

- Siess, mielőtt megint észrevesznek. – fogta meg karomat, majd kihúzott a házból. A kocsiba beülve Chanyeol azonnal elkezdett vezetni hazafelé. – Na? – fordult kicsit felém, majd vissza az útra.

- Azt hiszem véglegesen összevesztem Sehunnal. – mondom magamnak szomorúan. Tényleg ő volt a legjobb barátom és rá mindig számíthattam, de mostanában olyan furcsa. Amikor kijöttem az intézetből nem hittem volna, hogy ennyire meg tud változni, de ezek szerint tévedtem.

- Youra? – integetett a szemem előtt, hogy végre vegyem észre őt. – Megtudtál valamit? – kérdezte, majd betért az utcánkba.

- Semmit. Felesleges volt elmennem. – sóhajtottam, majd megvártam, míg leparkol.

- Sajnálom. Viszont most nekem mennem kell. Üdvözlök mindenkit és holnap találkozunk az esküvőn. – mosolygott rám.

- Holnap. – csuktam be az autó ajtaját, majd elkezdtem a bejárati ajtó felé haladni. Erőtlenül léptem be és anyu máris a nyakamba ugrott. Szemet forgatva öleltem én is át és ütögettem meg egy kicsit a hátát, majd elléptem tőle és kérdőn ránéztem.

- Holnap van az esküvőm! – jelentette ki és megfogta a vállamat. – Egyébként milyen volt? – engedett el és ment az ebédlőbe. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mire érti, de oszt eszembe jutott, hogy a táncórámra kíváncsi.

- Fárasztó. – mosolyogtam rá. Talán az esküvő miatt volt ilyen kedves velem, mindenesetre nagyon tetszett ez az oldala.

- Rendben a te részedről ennyi volt. Menj aludni. – intett kezével és én már ott sem voltam. Biztos a baba miatt vannak ilyen hangulat ingadozásai. Ha csak rajta múlna mindig dühös volna.

A szobámba lépve vettem elő pár tiszta ruhát és mentem zuhanyozni, majd mikor készen voltam az ágyamba feküdtem és vártam. Vártam Sehunra, de nem jött, így képtelen voltam megint egyedül aludni.

A másnap úgy telt, ahogy terveztem. Dolgozó dekoratőrök, dolgozó fodrászok és sminkesek, minden úgy történt, ahogy az elképzeltem. A fiúk már nem voltak otthon, így anya felvette az esküvői ruháját és megcsináltatta a haját. Én végig nézetem mindent szótlanul és vártam, hogy én is sorra kerüljek. A fodrász az összes hajamat kitépte a sminkes pedig úgy bemázolt, hogy nem is hasonlítottam önmagamra.

- Gyönyörű vagy. – mondta anyám, majd végig nézett rajtam. A tükörhöz fordulva rácsodálkoztam magamra és nem akartam elhinni, hogy így nézek ki.

- Mint egy bohóc. – susogtam magamnak halkan, amit anyám nem vett észre.

A templomhoz érve megláttam a fiúkat és oda mentem hozzájuk. Egyszerűn öltöny volt rajtuk, ami kifejezetten jól állt nekik. Az egész ceremónia alatt anya örömteli pityergését kellett hallgatnom, amit nagyon untam, de próbáltam nyugodt lenni. Remélem, anya nagyba meg fog változni, ha hozzá megy ehhez a hapsihoz.

- Igen. – mondta vinnyogós hangon anya, amire felfigyeltem. A boldogító igent mondta ki, de ez nekem semmit sem jelentett és szerintem neki sem. Mindenki tapsba tört ki, ami hatalmas volt, mert vagy kétszáz ember volt a templomba gratulálni nekik. Lefogadom, hogy ötvennél többet nem ismernek. Egymás ujjára húzták a gyűrűt, majd megpuszilták egymást és nevetve kivonultak az épületből.

- Menj te is gratulálni. – érintette meg a hátamat a pap. – Boldog élet áll mögöttük. – tette hozzá, amire én egy grimaszt vágtam és kimentem én is a friss levegőre. Eszméletlen nagy káosz volt és mindenki az ifjú párnak akart gratulálni engem kivéve. Elhaladva a tömeg mellett megtaláltam Chanyeol kocsiját, am ki volt nyitva így be tudtam ülni. Fél órával később az autó tulajdonosa is megjelent, de nem számított rám így megijedt.

- Hogyan? – fordult hozzám.

- Elfelejtetted becsukni. – vontam vállat, majd lecsatoltam magam. – Menjünk a fogadásra vagy mire. – forgattam meg a szememet.

- Nem vagyok taxis, hogy mindenhová én cipeljelek. – mondta gúnyosan, majd elindította a motort és elkezdett vezetni.

Megérkeztünk a fogadó helyiségbe, ahol minden tökéletesen fel volt díszítve. Az első pár órát végig unatkoztam, majd úgy döntöttem, hogy kimegyek egy kicsit a friss levegőre. Nem is értem miért jöttem el ide, ha úgyis csak a szívem fáj miattuk.

Éjfél felé kimentem a parkolóba, hogy lepihenjek, mert elég fáradt voltam, így elkérve a kocsi kulcsot Chanyeoltól beültem az anyósülésre és lehunytam fáradt szemeimet. Legszívesebben abban a percben fel se keltem volna.

-Helló. – nyissa ki valaki az autó ajtót és helyet foglal a sofőrülésbe. Szemeimet kinyitom, hogy láthassam az illetőt. – Beszélgethetünk? – mosolyog rám édesen Kai. Teljesen kiment a fejemből, hogy említette nekem azt, hogy eljön.

- Honnan tudtad, hogy…- nem engedte végig mondani a kérdésem.

- Az egész város ki volt plakátozva ezzel az esküvővel és tudtam, hogy te Mr.Park lánya leszel. – vonta meg a vállát.

- Honnan ismered? – kérdeztem meg halkan. Erre a kérdésre már annyira kíváncsi voltam, így bíztam benne, hogy rendes választ ad.

- Egy éve kereshetett fel egy megbízással, de már teljesen bánom, hogy bele mentem. Akkor még nem ismertem azt a személyt, akit meg akartunk ölni. – simított végig arcomon, mire nekem a szőr is felállt a hátamon. Nem csak attól, hogy megfogott, hanem attól is mondott.

- Kit akartatok megölni? – nyeltem egyet, majd rátettem kezem kézfejére és szinte belesimultam a tenyerébe.

- Téged. – mondta mélyen a szemembe nézve, mire én ellöktem arcomtól a kezét és ijedten néztem rá. Miért akart megölni egy személy, aki nem is ismer engem? Hirtelen minden bizalmam elszállt, amit Kaival kapcsolatban éreztem. – Mármint nemcsak téged, hanem titeket. – próbált felém közeledni, de folyton ellöktem.

- Te egy gyilkos vagy. – nyitottam ki az ajtót, majd kiszálltam az autóból. Hirtelen öntött el a düh és utáltam mindenkit, aki körülvett.

- Azért ne csak én legyek a hibás! – kiabált rám, majd elfordulva tőlem ment haza. - A kis Sehun is benne volt az egészbe. – tette hozzá halkan, de én ezt meghallottam. A szívem darabokra tört és nem hittem el, hogy mégis miért csinálták ezt velem. A mostohaapám meg akart ölni. Sőt lehet még meg is akar. Ennek véget kell vetnem.

Megvártam, míg lemegy ez az egész lagzi dolog. Amire végeztek már lehetett hajnali négy is, de én még mindig utáltam őket és a halálukat kívántam. Anya és a nevelőapám külön autóval mentem, míg engem Chan vitt. Belül teljesen össze voltam omolva és meghaltam volna, de nem tehetem, hisz anya mindig azt mondta, hogy mutatkozzak erősnek. Majd most meglássa, hogy milyen erős vagyok. Ugyan azt fogom velük csinálni, amit ők az apámmal.

5.fejezet

A napok gyorsan teltek el, de nekem már nem jelentett semmit, mikor anyám közölte velem, hogy előbbre hozzák az esküvőjüket. Azóta azt kívánom, hogy bárcsak lassabban telne minden egyes nap. A kitűzött időt pont karácsony előtti napra tették, ami felhúzta még jobban bennem a pumpát, de nem kiabáltam le a fejüket, hogy miért arra a napra szavaztak. Az volt az egyetlen nap, amikor nyugodtan pihenhetünk volna, erre most teljesen felfordult az ünnepi idillünk. Mérges voltam mindenkire. Anyámra és a mostoha apámra, azért mert folyton nélkülem döntöttek és meg sem kérdezték, hogy én mit szeretnék. Megértem, hogy az ő napjuk, de én vagyok a koszorúslány és úgy érzem, hogy jogom volna bele szólni, de úgy látszik ők nem így vélik. Chanyeolra azért, mert szinte minden nap itt volt és segített szervezkedni, ami még jobban felhúzott. Sehun pedig azért, mert folyton eltűnt, olyan volt, mint egy szellem, akit csak akkor láthatok, amikor azt ő szeretné. Szerettem volna beszélni már Kaival, de ehhez még kellet várnom három napot, ami azt jelentette, hogy az esküvő előtti napon találkozom vele.

- Jó lesz, így az asztal? – fogta meg a vállamat és rá pillantott az asztalra, ami felett már egy ideje álltam és gondolkoztam.

- Pezsgő és pisztácia szín? Biztos jó döntés tél felé? Szerintem a hidegebb színeknek kéne játszaniuk ez olyan tavaszias. – mondtam őszintén anyám szemeibe, mire egy grimaszt vágott és levette rólam kezeit.

- Tudtam, hogy csak az időmet fogom pocsékolni, mikor megkérdezem. – húzta fel az orrát és elsétált. Ránézve újra az asztalra igazat adtam magamnak. Borzalmasan nézett ki. Pezsgőszínű térítőre volt egy apróbb zöld terítve és azon voltak a tálak és az evő eszközök. A dísz az asztalon egy kisebb csokor borostyán volt, ami úgy nézet ki az asztal közepén, mintha csak rádobták volna. Kész katasztrófa lesz ez az egész esküvő.

- Mehetek a táncterembe? – fordultam mostoha apám felé, aki épp egy szervezővel beszélgetett. Rám figyelve biccentett egyet, majd ott is hagytam őket. Belépve a táncterembe megláttam velem szembe egy hatalmas tükröt, ami tökéletesen le volt mosva. Az egész teremet pisztácia színű anyag borította, ami elég elviselhetőnek tűnt.

- Fárasztó lehet szervezkedni egész nap. – szólalt meg mögöttem egy hang. A tükörbe pillantva megbizonyosodtam róla, hogy tényleg Sehun az, így megfordulva hozzá sétáltam.

- És képzeld el azt, hogy egész nap itt kell velük lenned. – utaltam arra, hogy képzelje magát a helyembe. Száját elhúzta, majd rám mosolygott.

- Ne sajnáltasd magad. – pöckölt homlokon.

- Ugyan már. – legyintettem neki. – Én már a negyedik születésnapom óta nem sajnáltatom magam. – vallottam be neki mosolyogva.

- Amikor nem kaptad meg azt az ocsmány babát? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mire én elnevettem magam. Olyan rég ismerjük egymást és Sehun szinte mindent tud rólam. Nem élném túl, ha őt is el kéne veszítenem.

- Egyedi baba volt szerintem. – vontam meg a vállam, majd elfordulva tőle a tükör elé sétáltam és onnan néztem őt, hogy átnézi az egész termet.

- Annak a kacatnak nem volt meg az egyik szeme. – mutatott rá a bal szemére, mire én felnevetem. Sehun mögém érve tette csípőmre a kezeit és maga felé fordított. – Borzalmas a stílusod, csak rossz dolgokat szeretsz. – ejtette maga mellé a kezeit.

- Azért vagy te a legjobb barátom. – nevetem el magamat, majd megfogtam kezeit és elkezdtem vele táncolni. Sehun is elnevette magát, majd erősebben megfogva kezeimet tényleges táncba hívott engem. Ő volt a legjobb barát a világon, de látszott rajta, hogy valamit még ő is titkol. Abba reménykedtem, hogy egyszer elmondja, de nem történt meg. Ha nem akarja elmondani, akkor nem faggatom.

- Min gondolkodsz? – térít ki elmélkedésemből Sehun, de tovább táncolunk.

- Kai… - kezdtem volna bele, de legjobb barátom elengedett és hátrálni kezdett.

- Amióta találkoztál vele, csak róla beszélsz, róla ábrándozol, fogadjuk, hogy már álmodtál is róla. – vakarta meg tarkóját idegesen. Próbáltam őt megérinteni, de folyton ellökte a kezem.

- Hallgass meg kérlek. – hajtottam le fejemet, majd elkezdtem a padlót fixírozni. Sehun megköszörülte a torkát, majd helyet foglalt a terembe lévő egyetlen széken.

- Rendben. – tette keresztbe a kezeit, majd rám figyelt. Igazából magamnak sem vallottam be, hogy mit érzek Kai iránt, hisz csak egyszer találkoztam vele és alig ismerem. Nyelni is elfelejtettem mikor közelebb mentem Sehunhoz, hogy bevalljak neki és magamnak mindent.

- Igazából, amikor megláttam …Sehun én valahonnét ismerem őt. – ejtettem magam melle a kezem. Sehun keserűen felnevetett, majd mélyen a szemembe nézett.

- Honnét ismerhetnéd őt? Hmm? Na, mond? Csak egyszer láttad és azt hiszed, hogy ő az életed értelme? – kelt fel a székből, majd vészesen közel sétált hozzám.

- Én nem ezt mondtam. – szorítottam ökölbe kezemet, majd lehajtottam fejemet, hogy ne kelljen Sehunra néznem.

- De erre akartál kilyukadni, nem? – tette kezét az állam alá, majd egy határozott mozdulattal fejemet megrántotta, hogy a szemébe nézhessek.

- Kérlek… - hunytam le a szememet.

- Kíváncsi leszek, hogy akkor is fogsz vonzódni hozzá, mikor megtudod az igazságot. – vette el a kezét és kikerülve engem elkezdett a kijárat felé haladni.

- Te ezt nem értheted. – szólaltam meg, ami pont elég volt, hogy maradásra bírja. Ne fordult meg, nem is nézett rám csak megállt és várta a magyarázatomat. – Rendben tényleg ott volt bennem a félsz, mikor megismertem, de mikor elkezdett velem beszélgetni rájöttem, hogy ő nem is gonosz. Esküdni mernék rá, hogy valahonnan ismerem. Ő csak segíteni akar nekem. Sőt ő az egyetlen, aki segít nekem! – a végét már szinte kiabálva mondtam neki, mire ő hátrafordult fejével és rám mosolygott.

- Mond ezt el egy hét múlva és akkor elhiszem. – fordult vissza és kiment a teremből. Felforrt az agyvizem annyira mérges voltam rá és azokra, akik a közelembe voltak. Úgy éreztem, hogy tényleg Kai volt az a személy, aki mellett önmagam lehettem és csak ő értett meg. Leültem a terem közepére és halkan elkezdtem sírni. Elegem volt mindenből és mindenkiből. A rohadt házasságból és a koszorúslányruhából, amit még mindig nem igazítottak rám. Anyámékból, Chanyeolból és Sehunból. Azt akartam, hogy végre nyugodt életet élhessek azzal, akit a legjobban szeretek. Apámmal, akartam lenni.

- Miért sírsz? – guggolt le mellém Chanyeol, akit a tükörből néztem. Megingattam a fejemet, hátha elhiszi, hogy semmi bajom, de sajnos az ötletem kudarcba fulladt. Chanyeol túl kíváncsi.

- Csak furcsa ez az egész. Ez, hogy előre hozzák a házasságot, még nem vagyok felkészülve rá. – hazudok neki, de nem tehetek mást, hisz ha elmondanám Sehun, biztos elmondaná anyáéknak ők pedig kidobnák a házból.

- Gyere, haza viszlek. – fogta meg a karomat és felhúzott.

- Anyáék? – néztem rá értetlenül, mert eddig mindig ő fuvaroztak.

- Mivel már csak pár nap van, az esküvőig itt maradnak szervezkedni meg próbálni. – forgatta meg a szemét, amire én felnevettem. Letöröltem a könnyeimet és rá mosolyogtam. Egymás mellett indulunk el a kijárat felé, ahol elköszönünk a szülőktől és beleültem Chanyeol luxusautójába.

- Mit dolgozol? – kérdezem meg az autóban ülve. – Kizárt, hogy egy tanárnak ilyen kocsija legyen. – utaltam egy munkára, hogy minél gyorsabba kiszedjem belőle.

- Tanár? – nevette el magát. – Nem szeretem az emberek orrára kötni, hogy mim van, de ahogy körbenézel a városban, majdnem minden az enyém. – mosolygott rám, majd elindította a motort és komótosan kezdett el hazafelé vezetni. Nem szóltunk egymáshoz, igazából ő nem is tudott volna beszélgetést kezdeményezni. Az én agyam pedig folyton Sehunon járt.

Hazaérve rögtön felmentem a szobába és elaludtam. Chanyeol jó testvér módjára ott maradt rám vigyázni, de teljesen feleslegesen. Úgy sem volt menekvés ebből a házból.

Két napon át kellett még hallgatnom anyám rettentően ideges lényét, de próbáltam nem tudomást venni róla. Ezen felül még beíratott egy táncórára, ahol folyamatosan ugyan azt gyakoroltuk az esküvőre. Ezen felül már, majdnem minden kész volt a nagy napra, de én még mindig úgy néztem rá, mintha a világ megsemmisülésére készülnék. Pont az nap volt az egyik táncórám, mikor Kaival kellett volna találkoznom, így a táncórát gondolkodás nélkül ellógtam volna, ha nem anyám vinne a táncra. Muszáj volt Chanyeol segítségét kérnem, mivel ő volt az egyik szövetségesem. Pár órába beletelt, míg rászedtem, de végül beleegyezett.

Anya a kanapén pihent, mikor oda ment hozzá és elkezdte masszírozni a vállát. A mostoha apám szinte sosem volt otthon, ezért nem is féltem, hogy közbe szól a dolgoknak.

- Nagyon feszültnek tűnsz. Pihenj egy kicsit, majd én elviszem Yourát a táncra. – masszírozta anyát, mire ő jólesően felsóhajtott. Chan rá mosolygott, majd bólintott egyet, hogy menjek az autóba, ahogy megbeszéltük.

- Rendben, de ügyel rá, hogy el ne lógja. – hallottam anyám hangját, majd kiléptem az ajtón és beültem a kocsiba. Chan pár perccel utánam jött és elkezdett a ház felé vezetni. Annyira izgatott voltam, hogy végre megtudhatom az igazságot és persze, hogy láthatom Kait. Valamiért annyira vonzott ő maga is, hogy nem bírtam volna ki nélküle már egy hetet sem.

- Miért vagy így bezsongva? – szólalt meg, mire én rá kaptam a fejem és elmosolyodtam titok tartóan. Befordulva az utcába gyorsan lefékezett és elkezdte kémlelni a házat.

- Mi van már, hogy megálltál? – forgattam meg a szememet, miközben rá figyeltem.

- Nem látod? – mutatott a ház előtti autóra.

- Jesszus, neked nincsenek barátaid, akik eljárnak hozzád? – kérdeztem flegmán, mire komoly képel rá figyelt.

- Youra, az-az apám kocsija. – fordult az autó felé megint. – Látod még a rendszáma is ugyan az. – dőlt hátra a székben, majd keresztbe tett kezekkel rám nézett. Én is hátra dőltem és elkezdtem figyelni a házat.

- És most mit csinálunk? – kérdeztem meg halkan pár perc némaság után. Benne volt az a gondolat, hogy bemegyek a házba és kérdőre vonom a mostoha apám, de akkor elszúrnák mindent, így csendben ültem tovább.

- Várjuk, meg még elmegy és utána bemehetsz. – vonta meg a vállát és rám nézett.

- De lehet csak egy óra múlva jön ki és akkor nekünk már nem lesz időnk. Tudod, hogy milyen az anyám, ha nem érünk haza időben megfolyt minket. – akadtam ki.

- Oké, rendben menj be, de én haza megyek és mindent elmondok anyádnak. – nézett rám mérgesen. Nekem elég volt ennyi, hogy lenyugodjak és várjak. Várjak, míg ki nem jön a házból a nevelő apám, aki titokzatos módon ismeri Kait. Chanyeol biztonságos helyre állt a kocsival, hogy ne lásson meg minket senki sem és hátra dőlve a székbe vártunk.

- Honnan ismerheti? – fakadt ki belem kérdés. Chanre nézve, aki egy vállvonással letisztázta a kérdést.

- Biztos csak munkaügy. – mondta halkan, mire én egy grimasszal rá néztem.

- Ja, biztos munkaügy egy olyan fiatal gyerekkel. Biztos roppant fontos neki ezt elintézni az esküvőszervezés helyett. – fordultam az ablak felé, ahonnan kémlelni kezdtem a házat.

Fél óra várakozás után sem volt semmi mozgás a ház körül, így kezdtem nagyon unatkozni. Chanyeol ügyesen elfoglalta magát a telefonjával, aminek örültem, mert legalább csendben volt. A következő pillanatban, már a tekintetem az utca másik végében volt, ahol Sehun láttam békésen sétálni. A szemeim elkerekedtek és csak Sehunt bírtam bámulni, ahogy Kai házát kezdi megközelíteni. Pont ekkor lépet ki a házból a mostoha apám és mintha nem is látná Sehunt elment mellette. Kicsit Sehunon is meglepődtem, hogy nem köszönt neki, de már csak azon járt a fejem, hogy végre elment a nevelőapám, így tiszta a terep.

- Nézd, elmegy. – ült fel rendesen a székbe Chan, amire én mérgesen rá néztem. – Ne nézz rám, így mert haza viszlek. Így is már csak tíz perced van vele találkozni. – nézett az órájára és beindította az autót. A kocsi behajtóra állva leállította a motort és felém fordult. – Ha tíz perc múlva nem vagy itt elindulok nélküled és nem érdekel, hogy lebuksz. – mutatott rám fenyegetően, mire bólintottam egyet. Kiszállva az autóból rögtön a hátsó ajtót vettem célba és, majd szétvetett az izgalom, hogy végre megtudok mindent. Végre minden kiderül.

4.fejezet

Amióta Sehun elmondta, hogy ismer valakit, aki tudja, mi folyik körülöttem, azóta izgatott vagyok, hogy végre láthassam, de ez csak ilyen könnyű. Mivel szigorúan be kell tartanom minden szabályt, így ha kilépnék, a házból megszegném a második szabályt miszerint: „Csak akkor mehetsz ki vagy el, amikor én azt mondom.” szóval a szobámba zárkózva gondolkoztam, hogy hogyan juthatnék ki úgy, hogy anyám ne vegye észre. A második lehetőség a szökés volt, de Sehun szigorúan megtiltotta és a fejemhez vágta, hogy súlyos következményei lennének, ezért nem enged. Már épp feladtam volna, hogy találkozzak azzal a személlyel, de eszembe jutott egy nagyon jó terv, de ehhez kellett Chanyeol. Ő v olt az a személy, akinek kocsija is volt és ki tudtam vele menni a házból a szülők engedélyével. De ahhoz, hogy sikerüljön ez a terv legalább egy hetet kellett várnom, hogy végre hozzánk jöjjön Chanyeol. Futva mentem le a bejárati ajtóhoz, hogy a nyakába ugorhassak, amit mosolyogva fogadott. Viszonylag szimpatikus Chan. Anyáék jó szemmel nézték, hogy ilyen „jóba” lettünk, ezért rögtön ki is találták, hogy mindannyian együtt ebédeljünk. Eltűrtem az ebédet, de, csakis azért mert rá akartam venni Chanyeol, hogy elvigyen ahhoz a bizonyos személyhez.

- Isteni volt. – tettem le az evőeszközöket, de amit mondtam nem gondoltam komolyan, mert a kaja hasonlított inkább egy szemétre. – Elmegyünk fagyizni? – kérdőn néztem Chan felé, aki grimaszt vágva nézet rám, hogy mégis mi üthetett belém.

- Jó ötlet, legalább egy kicsit megismerkedtek. – vette el előlünk anyu a tányért. Egyszer mellettem áll az anyám. Ez meglep.

- Csak egy gombócot. – mutatta fel a mutató ujját, amire én rábólintottam. Ó, ha tudná, hogy messze eltér a terveimtől a fagyizó. Miután anyáéktól elköszöntünk sietve mentem ki az autóhoz, ami egy AUDI R8-as volt. – Meglepődtél? – érkezik mögülem a hang, majd kikerülve engem kinyissa a kocsit és beül. Megkerülve az autó én is helyet foglalok az anyós ülésen.

- Ami azt illeti. Fogalmam sem volt, hogy meg-e lepődjek. – vonom meg a vállam, majd a biztonsági övért nyúlva becsatolom magam. Fél oldalasan rám mosolyog, majd elindítsa az autó motorját.

- Mond az utat. – mondja halkan, amire én elő veszem a zsebemből a lapot. – Nem tudod, hol van a fagyizó? – néz rám furcsán.

- Ez a városban a legjobb és még sosem voltam ott. – hazudtam, de mást nem tehetem, ha a célállomásra akarok menni.

- Írd be a GPS-be. – bökött az eszköz felé, amit én levettem helyéről és begépelve tettem vissza ahol volt. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy oda-e értünk. Az út láthatólag csendesen telt, csak a GPS beszélt, hogy mennyi idő van hátra. Rápillantva Chanyeol kezére egy gyűrűt láttam meg.

- Házas vagy? – tettem fel kérdést, mire felém kapta egy pillanatra a fejét, majd a másik kezével megsimítva a gyűrűt elszomorodott. Gondoltam már úgy se mondja meg a választ, ha eddig nem mondta, így az ablakhoz fordulva kezdtem el a tájat bámulni.

- Özvegy. – válaszolta halkan. Arcán látszott, hogy szomorú és bántja a dolog, így nem kérdeztem rá. – A szülésbe halt bele és a kislányt se tudták megmenteni. – tette hozzá. A szívem is összerándult mikor kimondta, hogy a kislányt se tudták megmenteni. – Szóval átérzem, ami veled történik. Elvesztettük a legfontosabb személyeket a számunkra. – köhögött a kezébe. Végül is igaza volt, ő is elveszítette azt a személyt, akit szeretett. Nem tetszett ez a nagyon szomorú pillanat, ezért valamivel fel szerettem volna dobni.

- Rendben van. Elfogadlak bátyámnak. – mosolyogtam rá, majd a vállába bokszoltam.

- Ezt vegyem bóknak? – villantotta meg fogait. Bólintottam egyet, majd az út hátra lévő részébe csak beszélgetünk a testvériségről. Betérve az utcába már kezdett neki gyanús lenni a dolog, így felém fordulva nézett. – Nem azt mondtad, hogy fagyizóba megyünk, mert ez nem annak néz ki. – tér be a ház kocsi behajtójára. Idegességembe nyelek egyet. A ház csöppet sem volt olyan, aminek elképeztem. A képzeletemben egy szép ház volt sárga festéssel, egy kis kertel az elején, de ez szürke volt, amiről a vakolat már potyogott és az ablaki is el voltak sötétítve egy épp egy tépet anyaggal ellepve. Jobban megnézve, nem is akartam bemenni, de muszáj volt megtudnom az igazságot.

- Bemegyek, te maradj itt. – nyitottam ki a kocsi ajtót, de Chanyeol keze határozottan megszorította a csuklómat.

- Viccelsz velem? Fagyizni akartalak vinni nem megöletni. – nézett rám mérgesen, mire én kiszabadítottam kezemet szorításából és felé fordultam.

- Muszáj megtudnom, hogy miért halt meg az apám, érted? Szóval most bemegyek, és ha fél óra múlva nem jönnék, ki gyere utánam. – mondtam el a tervet neki, amire csak rábólintott.

- És ha most veled mennék? – kiáltott utánam, amit én csak leintettem és a bejárati ajtó felé haladtam. Az ajtó eredetileg barna volt, de valaki átfestette feketére. Torkomat megköszörülve kerestem a csengőt, de hamar rájöttem, hogy nincs. Visszafordulva az autó felé megnéztem, hogy mit csinál éppen Chan, de csak azt láttam, hogy csukott szemmel tátog. Imádkozik? Kezdtem azt hinni, hogy jobban félt, mint én. Az ajtó bekopogva vártam, hogy valaki kinyissa, de pár perc után sem nyílt, így váltottam a taktikámon és hátulról közelítettem meg a házat. Mivel nem volt kerítés könnyű dolgom volt és a hátsó kertbe érve rögtön meg is láttam azt a személyt, akit keresek. Egy hintán ült, ami a fához volt kötözve és azon dúdolt valamit, ami nagyon ijesztő volt. Közelebb lépve hozzá rám kapta a fejét. Haja szinte már fehér volt, szemei csoki barnák és metszet orra tökéletesen illet dús ajkaihoz. Körülbelül egy idős fiú ülhetett előttem, aki mosolyogva rám bólintott egyet köszönés képen.

- Youra vagyok. – mondtam halkan, majd kinyújtottam a kezem, hogy megfogja, de helyette lehajtotta a fejét és újból elkezdett dúdolni. Csak ekkor vettem észre, hogy egy óra van a kezében, ami nagyon hasonlított Sehunéra, amit tőlem kapott. Sőt szinte tiszta ugyan-olyan óra volt, amit a kezében tartott. – Hogy hívnak? – próbáltam valamit kiszedni belőle, de nem nagyon figyelt rám. – Az apámmal balesetünk volt körülbelül kilenc hónapja, sajnos ő nem élte túl a balesetet. – böktem ki. Rám kapta a tekintetét, majd mélyen a szemembe nézett.

- Hazudnak! Nem úgy történt, ahogy azt elmesélik. – tette el az órát és megfogta minkét csuklómat, majd erősen szorítani kezdte. – Ők nem tudnak semmit erről. –engedett el, majd elpillantott a távolba. – Kai vagyok. – fordult vissza felém.

- Miért hazudnának? – kérdeztem meg, amit az előbbiből megjegyeztem.

- Két személy halt meg abban a balesetben. Egyik az apád, másik egy fiatal fiú volt. A másik autóba nem egy személy volt, hanem kettő. – mondta a szemembe nézve. Hirtelen bűntudatom támadt azért, hogy más is meghalt a balesetben, amiről én nem tudtam.

- De miért hazudtak? – csak ennyit tudtam kinyögni.

- Titkolnak valamit, amit te nem tudhatsz meg. – fordította el egy kicsit a fejét bal irányba, majd engem kikerülve ment be a házba. Úgy döntöttem követem, hátha kitudok, még valamit szedni. A házba lépve megütötte orromat az a régi dohos szag, ezért felhúzott orral követtem őt és próbáltam minél kevesebbszer levegőt venni.

- Tudod mit titkolnak? – gyors léptekkel mentem utána, míg nem a konyhába leptünk. Nem válaszolt, ezért próbáltam minél kedvesebb lenni vele. – Muszáj tudnom! – emeltem fel a hangomat, hogy jobban hallja és kihangsúlyoztam a „muszáj” szót, hátha beválik. Kai megfordult a tengelye körül, majd mérgesen rám pillantott.

- Ki küldött ide? – kérdezte, amire én nyeltem egyet, majd elkezdtem azon gondolkodni, hogy elmondjam-e az igazat vagy ne. Mindenesetre, ha nem hazudok neki, talán elmondja az igazat.

- Sehun. – mondom ki a legjobb barátom nevét, amire neki a szeme elkerekedik. Hirtelen szomorú és bánatos lett, amit nem értettem.

- Menj haza. – fordult meg, majd töltött vizet a poharába.

- Kérlek, segítened kell. – könyörögtem már, és reméltem, hogy ez fog hatni. A bejárati ajtó hatalmasat csapódott a földön. Rögtön tudtam, hogy Chanyeol szeretett volna bejönni, de mivel nem nyitottunk ajtót, ezért berúgta. Egyszerű megoldás.

- Jövő héten ugyan ekkor, de ha lehet, egyedül gyere, és ne hozz buldózert. – bökte meg a fejét Chanyeol felé, aki már a konyhaajtóban állt. Bólintottam, majd megfogva Chan karját kezdtem el kihúzni a házból. A bejárati ajtóra rálépve- mivel a földön volt az ajtó, Chanyeol rúgása miatt – mentem ki a lakásból Kait ismét magára hagyva. Ami azt illeti a környék is elég elhagyatott, na de ez a ház. Az autóba beülve lecsatolta magam, majd vártam, hogy Chan elindítsa a motort. Miután kihajtott az kocsibejáróról elkezdtem kibámulni az ablakon és azon gondolkozni, hogy miért nem mondta el most a dolgokat, hála Chanyeolnak semmit sem tudtam belőle kiszedni.

- Nem féltél? – simult rá a kormányra vezetés közben.

- Mitől kellett volna félnem? – mosolyogtam rá a feszülten vezető fiúra.

- A környéktől, a háztól…attól a fiútól. – tette hozzá az utolsó tényezőt, mire én rá kaptam a fejem. Egyáltalán nem féltem tőle, még ha ijesztő is volt egy kicsit.

- Jövő héten eltudsz hozni? – kérdeztem a semmiből, ami meglepte őt.

- Ide? Biztos nem. – rázta maga fejét, mire én az ablak felé dőltem és elkezdtem bámulni a házakat. A sértődött szerep mindig is nagyon jól ment nekem, de most komolyan meg voltam sértődve. Mást nem ismerek, aki el tudna hozni ide és nekem fontos ez a találkozó. – Meggondolom. – tette hozzá halkan Chan, amire nekem egy hatalmas mosoly keletkezett a számon. Nyert ügyem van.

Mire haza értünk, már mindenki a lefeküdni készülődött, ezért elköszönve Chanyeoltól futottam fel a szobámba, ahol már Sehun az ágyon ült. A szoba ajtaját becsukva ugortam a nyakába

- Na, mi volt? – kérdezte a hajamat elsimítva.

- Még nem tudtam kiszedni belőle semmit, de jövő héten mindent elmond. – mondtam a nyakába mormolva. Beszívtam Sehun édes illatát, ami szinte elkábított.

- Helyes volt? – kérdezte a torkát megköszörülve. Visszagondolva rá, nem volt csúnya és a tízes skálán megütötte a tizenegyest Kai.

- Igen, mondjuk egy kicsit ijesztő. Honnan ismered? – kérdeztem elválva tőle, majd bementem a fürdőbe, ahol átvetkőztem pizsamára.

- Osztálytársak voltunk. – mondta az ajtó keresztül. – Imádtuk egymást hülyíteni és szinte testvérek voltunk. – huppant bele az ágyamba, majd átöltözve én is mellé feküdtem.

- Miért nem meséltél róla eddig nekem? – fordultam vele szembe.

- Nem tartottam annyira fontosnak és tudtam, hogy hamar elcsavarná a fejed. – pöckölte meg a homlokomat, majd puszit adott rá. – Fáradt vagyok, aludjunk jó? Majd holnap megbeszéljük. – karolt át, majd jó éjszakát kívánva aludtam el karjaiban újból és vártam, hogy mi lesz a jövő héten.  

3.fejezet

Az egész éjszakát végig beszélve aludtam el hajnalba Sehun mellett. Elmeséltem neki mindent, ami fontos volt, így reggelre tiszta álmosan vettem észre, hogy Sehun nincs mellettem. Szomorúan ültem fel az ágyon és néztem körbe a szobámba.

- Nem emlékszem, hogy Sehun elment volna. – lapítottam le hajamat, hogy ne álljon annyira szét, de nem sokat segített rajta. Kikelve az ágyból mentem a fürdőbe, ahol elvégeztem teendőimet.

- Már fent is vagy? – lépett be anyám a fürdőszobába meglepett tekintettel. Meglepetten néztem rá az egyik polcon lévő digitális órára, ami 07:36-ot mutatott. Mindig ekkor ment készülődni, hogy nyolcra már a munkahelyén legyen, így pár hét után vett magának egy digitális órát, hogy nézhesse, hogy nem késik el a munkahelyéről. Kiköpve a fogkrémet a számból törölköztem meg és hátra hagyva anyámat indultam vissza a szobámba. Belépve a szobámba fordulok rögtön a szekrényem felé, hogy átöltözhessek.

- Itt vagyok, csak szólok. – szólal meg mögöttem egy hang, ami hallatán összerezzenek.

- Hol voltál? – kérdezem meg Sehunt, aki az ágyamon ülve néz maga elé.

- Elmentem sétálni, mert nem éreztem jól magamat, de most már semmi baj. – legyintett egyik kezével. Kérdőn felé néztem, de tudomást nem véve róla bámult a semmibe.

- Te nem meséltél tegnap. – ültem le az ágyamra. – Valóra váltak az álmaid? – mosolyogtam rá.

- Hát ügyvéd lettem, de a csajok terén nem állok valami fényesen, de nem gond, jobb nekem így. – mondta halkan. Aprót bólintottam, mert mást nem tudtam csinálni. Tegnap olyan jó volt beszélgetni Sehunnal, de mintha valami gond történt volna. Féltem rákérdezi, ezért inkább csöndben maradtam.

- Youra! – hallottam meg anyám hangját lentről. Szemet forgatva sóhajtottam egyet, majd Sehun felé fordultam.

- Most megyek. Estig bírd ki. – puszilta meg a homlokomat. Mosolyogva köszöntem el én is tőle és csak imádkozni tudtam, hogy hamar eljöjjön az éjszaka, hogy újra láthassuk egymást. Át lépve a szobám küszöbét mentem élettelenül anyámhoz, hogy meghallgassam, mit szeretne mondani.

- Gyere, bemegyünk a városba. – kapta fel a kocsi kulcsot, mire én hátráltam, mert nem szerettem volna vele menni. Nem voltam az a vásárolgatós fajta, így ezt a programot is ki szerettem volna hagyni. – Büntetést szeretnél kapni? – fordult vissza és mérgesen rám nézett. A szemében látszott, hogy legszívesebben most megölne, így egy aprót bólintottam.

- Megyek, csak átöltözök. – fordultam meg és a szobám felé kezdtem futni. Gyorsan átöltözve léptem át a bejárati ajtót és beültem anyám mellé a kocsiba.

Az úton végig csöndben voltam és nem szóltam hozzá, ahogy ő se hozzám. Bele gondolva ebbe az anya-lánya kapcsolatba is kiráz a hideg, de még ezt átélni még borzasztóbb. Hiányzik az apukám és bármit megtennék, hogy újra köztünk legyen, de tudom, hogy ez lehetetlen.

- Itt vagyunk. – parkolt le anyám a város közepén. Kinézve az ablakon láttam, hogy egy butiknál állunk, ahol esküvői ruhát lehet venni.

- Mit keresünk itt? – húztam el a számat flegmán, miközben anya felé fordultam.

- Ruha próbára jöttem, de ez még nem minden, mivel összeházasodok, kell nekem koszorúslány is, aki te leszel, ezért neked is nézünk valami ruhát. – tárta ki a kocsi ajtaját és kiszállt bele. Tátott szájjal néztem távolodó alakját és csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehet. Én ezt nem akarom. Nem akarom azt, hogy anyám hozzá menjen egy teljesen idegen pasihoz, legalábbis számomra. A filmekben mindig úgy volt, hogy előtte a lányát vagy a fiát kell meglágyítani, ahhoz, hogy boldogan éljenek vagy, hogy hozzá menjen. Az én „családom” teljesen más.

Kinyitva a kocsi ajtaját kezdtem el sétálni az üzlet felé, ahova bement anya tíz perccel ezelőtt. A bejárati ajtó nyitódását egy kis harang jelezte, amit azt hittem leszakítok annyira zavart. Belépve rögtön megpillantottam anyámat, aki az esküvői ruhájában állt a tükör előtt és magát nézte. A tükörből észrevéve engem fordult meg és nézett rám mosolyogva.

- Milyen? - kérdezte visszafordulva a tükör felé. A ruhának szív alakú dekoltázsa volt, ami kiemelte anya idomait a mell részén pedig strasszok voltak. Deréktól a szoknya A vonalba ment le, ami gyönyörű volt. - Lélegzetelállító? – szólalt meg mosolyogva.

- Tökéletes. – erőltettem vigyort az arcomra, de belül fájt, hogy hozzá megy egy pasihoz, aki nem az apám. Nem is hittem, hogy kibírja az életét férfi nélkül, hisz neki ilyen a személyisége.

- Fáradj a hölggyel. Megmutatja neked, amit választottam koszorúslány ruhának. – integetett a kezével, majd megpillantva egy lányt, tudtam, hogy őt kell követnem. Ez az egész „ruhapróba” nem volt az ínyemre, de próbáltam anyának örömet szerezni, ezért mindent elviseltem.

- Az akasztón a ruha. – mutatott a fülkére a lány. Semmit sem kérdezve léptem be a fülkébe és húztam be magam után a függönyt. A ruhára pillantva kicsit elcsodálkoztam, hisz még sosem viseltem hosszú combnál kivágott ruhát, főképp nem menta színűt, ami sejtésem szerint nagyon rosszul mutat nekem.

Az elméletem be is igazolódott, mivel a ruha borzalmasan állt nekem. Nem elég, hogy nem illet hozzám, de még ráadásul nagy is volt.

- Gyere ki, ha végeztél. – szólal meg anyám az öltöző előtt, mire én elhúzom a függönyt, így teljes életnagyságba láthat engem. – Kicsit nagy, de be lehet bele húzni. – kezdi el igazgatni a ruhámat.

- Nekem ez nem tetszik. – mondtam meg a véleményemet felhúzott orral.

- A-a á! – kezd el integetni az ujjával előttem, mintha nem mondhatnák semmit se a ruhára. – Mi volt az első szabály? – néz rám mérgesen.

- Hogy tartsam meg magamnak a véleményem. – köhintek a kezembe. Azt hittem azok a szabályok nem ennyire komolyan, de ezek szerint halál komolyan gondolta.

- Gyere, állj mellém. – megy a tükör elé, ahová én követem. A tükörbe nézve egy életvidám és szép, anyát látok és mellette egy szomorú lányt, aki legszívesebben most kifutna ebből az üzletből és többé vissza se jönne.

- Gyönyörűek. – csapja össze a tenyerét az egyik eladó, miközben minket néz. Na, itt volt elegem és mentem átöltözni a fülkébe csakhogy ne kelljen ezt tovább csinálnom.

Mivel anyával összevesztem a boltba tudtam, hogy az lesz a büntetésem, hogy nem visz haza ezért járva az utcákat botlottam bele a mostoha apámba, aki épp szervezett valamit. Nem akartam utána járkálni és kideríteni, hogy mit csinál ezért tovább sétálva mentem hazafelé.

- Gyere, elviszlek. – állt meg mellettem a kocsi, amibe nevelő apám ült.

- Még bírok gyalogolni. – mosolyogtam rá, majd tovább indultam, de ő követett az autóval.

- Gyere! – kiabált rám, mire én megrezzentem és szó nélkül mellé ültem. Féltem, hogy elmondja anyukámnak, hogy nem fogadok szót és akkor még nagyobb baj lesz, így tettem, amit kért. – Bocsánat, csak mindenki akkora stressz van. – markolta meg szorosabban a kormányt és elkezdett vezetni. Csendben ültem az ablakon kinézve és arra gondoltam, hogy legyünk már otthon.

- Anyával összevesztem. – szólaltam meg halkan. Azért mondtam el ezt neki, hogy tisztába legyen, vele mér lesz mérges az anyám, ha hazaérünk.

- Tudom. Felhívott. – köszörülte meg torkát. – Nagy most rajta a feszültség a baba miatt, ezért arra kérlek, ne nagyon ingereld fel. – mondta nyugodtan, mire én oda kaptam a fejem.

- Mi? Milyen baba? – estem kétségbe. Reméltem, hogy csak viccel.

- Ezt nem kellet volna elmondanom, de ha már itt vagyunk, légy szíves ne mond el neki, hogy kifecsegtem. – nézett továbbra is az útra, míg én magamba roskadva kezdtem el sírni. Nem elég, hogy vissza kellet költöznöm és, hogy kaptam egy mostoha apát, még azt is el kell fogadnom, hogy lesz egy kistestvérem. Nem. Ez már lehetetlen.

Hazaérve futottam a szobámba, hogy ne találkozzak anyámmal és nyugodtan sírhassak az új hírek miatt, miszerint anya terhes. Egész estig ezen, gondolkodtam, így elment vele az egész napom. Anyám hál istenek nem jött fel a szobámba, amit ezerszer megköszöntem magamnak. Már az ágyba voltam mikor Sehun bemászott az ablakon. Felkelve az ágyról rohantam oda hozzá és szorosan megöleltem.

- Terhes. – mondtam a mellkasába fúrva fejem, mire eltolt magától és a szemembe nézett.

- Ezt is megoldjuk, mint ahogy ezt a titkolózást is. – fogta meg a vállamat bíztatóan és bólintott egyet. Kérdőn néztem rá, hogy mégis miről beszél, mert halvány fogalmam sem volt, hogy mit akart ezzel elérni. – Egyik barátom ismeri a mostoha apád és szinte mindent tud róla. – mondta a szemembe nézve.

- Azt is, hogy miért történt a baleset? – néztem fel reménytől csillogó szemeimmel rá.

- Azt is.

2.fejezet

Az autóban ülve rájöttem, hogy sokkal jobb kint a szabadban lenni, mint bezárva a magánosztályon. Mondjuk ez mindenki szerint, így van, aki épelméjű. Anyukám jött el értem és visz haza, habár ő miatta voltam bent. Saját akaratomból nem is mentem volna be oda még csak látogatóba sem. Az ottani emberek nem csak furák, hanem elképesztően ijesztőek is. Ilyen voltam én is? Kizárt. Mindenki azt mondta, hogy az apukám pozitivitását kaptam meg, ezért eldöntöttem, hogy mostantól mindenhez a legpozitívabban fogok hozzá állni. Az kocsi ablakán kinézve észrevettem egy szerelmes párt, akik éppen kézen fogva sétáltak és beszélgettek. Sajnos az én életem legjobb évét az elmegyógyintézetbe kellett töltenem. Összesen nyolc hónapot voltam bent, de nekem úgy tűnt mintha két év lett volna.

- Tisztázzunk valamit, amíg haza nem érünk. – szólalt meg az anyukám. Fejemet odakapva figyeltem, hogy mit akar közölni velem, de igazából nem érdekelt a mondanivalója. – Az első szabály az, hogy tartsd meg magadnak a véleményed. Senki se kíváncsi egy olyan véleményére, aki diliházból jött ki. – mondta flegmán, miközben vezetett. Nem is reméltem mást. Amúgy sem figyel az én véleményemre, szóval ez a szabály nem újdonság. – A második az, hogy csak akkor mehetsz ki vagy el, amikor én azt mondom. – vigyorodott maga elé.

- A szobámba zársz vagy mi? – akadtam ki, hogy ennyire parancsolgatós lett.

- Ha azt kell tennem,hát megteszem. – pillantott féloldalasan felém, amire nekem csak egy grimasz volt a válaszom. Emlékezetem szerint, már majdnem a házunknál voltunk, így reméltem, hogy több haszontalan szabályt nem mond. – Az utolsó szabály pedig az, hogy mindenkivel légy kedves. – kezdett el integetni a kocsiablakon keresztül. A szemeim tányér nagyságúak lehetek, mikor megláttam két férfit állni a házunk előtt. Az egyik már nagyon a negyvenes éveit járta viszont a másik csak a húsz éves lehetett. Lehunytam egy pillanatra a szemeimet, majd kifújtam a bennem rekedt levegőt. – Értetted a szabályokat? – parkolt le, amire én felnyitom a szemet és bólintok egy aprót. Kinyitva az autó ajtaját kiszállok, és a csomagjaimért nyúlok, ami nem túl sok, így egymagam is elbírom. A bejárati ajtó felé veszem az irányt, de sajnos épp az ajtó előtt az a két balfácán. Anyám szorosan mögöttem sétál, így még megfordulni se tudok, hogy sétálhassak kicsit a városban.

- Már vártunk. – mosolyodott rám a negyvenes ember.

- Ki maga? – förmedek rá, hogy lássa, nem kívánom a társaságát. Egyből a legrosszabb jut eszembe, hogy anya pasija, de nem törődve vele kerülöm gyorsan ki őket és megyek fel a szobámba.

- Youra viselkedj! – kiált utánam anyám teli torokból, amire én csak szemet forgatva megyek tovább. A szobámba érve benyitok és örömmel veszem észre, hogy semmi sem változott. A rumlis szobám ugyan úgy néz ki, mint nyolc hónappal ezelőtt, ami megnyugtat egy kicsit, hisz ekkor még élt az apám. Franciaágyamra huppanok, ami olyan kényelmes, mint még sosem, hisz az intézetbe beton kemény ágyon kellett, hogy aludjak. Behunyva a szememet emlékezek vissza arra a pillanatra, amikor apu át jött és együtt aludtunk. Annyira hiányzik.

- Szia. – jött be a húszéves pasi.

- Kopogásról nem hallottál? – förmedek rá.

- És te jó modorról? Az nem normális, ha így beszélsz a nevelőapádhoz meg a mostoha tesódhoz. – emeli fel a hangját, amitől egy kicsit megijedek, de nem mutatom ki félelmem. Viszont a hallottak miatt lesokkolok. Mi az, hogy nevelőapa meg mostohatesó? Kizárt, hogy anya újból férjhez menjen. – Én csak azt kérem, hogy legyünk jóban. Úgyse foglak zaklatni a nap huszonnégy órájában. – sóhajt egy nagyot, majd mellém ül.

- Már összeházasodtak? – fújom magam elé a szavakat, amitől megremeg egész testem.

- Még nem. A jövő hónapra tervezik. – kezdi el piszkálni ujjait. Egyből egy terv jut eszembe, hogy hogyan is tehetném tönkre az esküvőjüket, de próbálom elhessegetni minden rossz gondolatomat és csak pozitívan gondolkozni.

- Hogy hívnak? – fordulok mosolyogva a fiú felé, aki kicsit meglepődik hangulatváltozásomon, de nem teszi szóvá.

- Park Chanyeol. – nyújtja felém a kezét, amit mosolyogva megrázok. Nagyon boldog embernek tűnik, ahogy szinte folyton mosolyog és a fekete haja még jobban kiemeli fehér fogsorát. A stílusa nem rossz, de nem is a legjobb, így nálam semmi esélye, habár a mostoha tesóm szóval, amúgy se lenne nekünk jövőnk.

- Gondolom, nekem nem kell bemutatkozni, mert tudtok rólam mindent. – kezdek bólogatni magam elé. Aprót biccentett, majd felállt és az ajtóhoz ment.

- Gyertek le! – hallottam meg anyám vinnyogós hangját, amitől kirázott a hideg. Chanyeol intett, hogy menjek velem, amit mosolyogva elfogadtam, majd felállva az ágyról,mentünk az ebédlő felé, ahonnét jött a hang.

Igazából annak ellenére, hogy anyám egy kiállhatatlan nőszemély volt, elég jól tudott főzni. Vacsora közben senki sem szólalt meg, amit kicsit furcsálltam is, mert azt hittem kérdezgetni fognak. Ha esett is pár szó köztük, akkor Chanyeolról beszéltünk. Szimpatikus egy ember, de valahogy nem húz a társasága, ezért jó volt hallani, hogy heti egyszer fogunk csak találkozni, mert neki dolgoznia kell. Próbáltam mindenkivel kerülni a szemkontaktust és befejezni az ételem, hogy felmehessek a szobámba.

- Azt hiszem, én megyek. – keltem fel az asztaltól, majd ledobva a szalvétát mentem a szobám felé.

- Meddig fog maradni? – hallottam meg a kérdést, mikor már nem láttak, de én még hallottam őket. Azt hiszem anya pasija kérdezte. A falhoz simulva mentem egy kicsit közelebb, hogy jobban kitudjam, őket hallgatni. Tudom nem szép dolog a hallgatózás, de ha rólam van szó, akkor ez nem számít.

- Lehet csak a nyár végéig, még nem tudom mit kéne vele csinálnom. – szólalt meg anyám bosszankodó hangja.

- Szerintem rendes lány. – mondta halkan Chanyeol.

- Dehogy rendes, egy neveletlen kislány, aki azt se tudja, mit csinál, mert teljesen be van kattanva. – anyám kijelentésére kezdtek potyogni a könnyeim, amit próbáltam vissza fogni, de alig ment.

- Hát az első tervem nem jött teljesen össze, így kell még egyet csinálni. – hallottam meg jövendőbeli nevelőapám halk kuncogását. Testem összerezzent a kijelentésre és nem hittem el, hogy valamit tervelnek ellenem. Még a mostohaapámat megértem, na de a saját anyukám? Mi vezette őt ehhez? Egyből a legrosszabb jutott eszembe, hogy meg akarnak ölni, de csak nem tennék, hisz én is a család tagja vagyok. Hallottam, ahogy hátra csúszódik a szék a parkettán, így ösztönösen kezdtem el futnia szobám felé. Hátra pillantva láttam, hogy senki sem jött még ki az ebédlőből, ami megnyugtatott. A szobámba érve átvetkőztem pizsamára, majd az ágyba feküdve kezdtem el gondolkozni azon, hogy mit csinálhatnak most. Biztos, hogy a bosszús tervet forralják ellenem.

- Alszol? – kopog Chanyeol az ajtómon.

- Jöhetsz. – köszörülöm meg torkomat, majd felülök az ágyba. Bánatos képpel ül le az ágyam szélére és kezd el játszani a telefonjával. Eddig nem is volt eszembe, hogy nekem nincs mobilom.

- Csak azért jöttem be, hogy tudd, minden vasárnap haza jövök, így legyél felkészülve rám. Tudom, hogy nem szimpatizálsz velem, hisz látszik a negatív kisugárzásod felém, de légy szíves apáék előtt ezt titkold. – mondta felém fordulva, de nem nagyon figyeltem mondandójára csak a kezében lévő eszközt figyeltem. Eszembe jutott, hogy felhívhatnám a legjobb barátomat, aki már nagyon hiányzik, de ahhoz el kell kérnem a telefonját.

- Oda adod egy percre a telefonod? – suttogtam halkan, amit szerencsére meghallott és nekem nyújtotta. Átvettem a telefont, mire Chanyeol felállt és az ajtó felé vette az irányt.

- Megtarthatod, nekem úgyis három van. – mondta kicsit flegmán. – Jó éjt. – hajolt meg, majd becsukva a szobám ajtaját magamra hagyott. Gyorsan a kezembe kaptam a telefont és elkezdtem belepötyögni az egyetlen számot, amit megjegyeztem az apámén kívül, majd a fülemhez tettem és vártam.

- A hívott szám nem elérhető…- szólalt bele a női hang, amit azonnal kinyomtam. Az éjjeliszekrényemre téve a mobilt feküdtem a puha ágyamba, ami annyira kényelmes volt, hogy rögtön a szememre jött az álom.

Hangos ablaknyitásra riadtam fel. Hunyorogva néztem az ablakom felé, amin éppen valaki mászott be. Egy pillanatra megrezzentem, de utána rögtön eszembe jutott, hogy csak egy személy szokott az ablakomon bemászni, így lerúgva magamról a takarót futottam oda a személyhez és szoros ölelésbe vontam.

- Sehun… - öleltem szorosan legjobb barátomat. - Miért nem vetted a telefonodat? – lököm el magamtól, majd durcásan ránézek.

- Ne ezzel törődj, inkább mesélj! – szól rám, majd a kezemet megfogva húz az ágyba, ahova lefektet és ő is mellém fekszik. Fura, hogy mindig egy ágyba aludtunk, de semmi sem történt közöttünk. Habár mindig is néztük egymás érdekeit, meg hát még elég kicsik voltunk.

- Borzalmas volt…- kezdtem bele mondani valómba és már láttam, hogy egész este beszélgetni fogunk.  

1.fejezet

Tizenhat éves lehettem, amikor apukám meghalt egy autó balesetben. Aznap mentünk megünnepelni a szülinapomat a kedvenc éttermemben, de fogalmam sem volt, hogy hazafelé belénk hajt egy másik autó. A másik kocsiban ülő személy túlélte egy enyhe agyrázkódással és egy törött kézzel. Viszont az apukám meghalt, így egyedül maradtam anyukámmal, akivel eddig se ápoltam remek kapcsolatot. Mindig is az apám védett meg engemet, ő jött el velem minden rendezvényre, ahova meghívtak és neki mesélhettem el az első csókomat is. Ő állt hozzám a legközelebb, de mégis meg kellet halnia miattam, ugyanis aznap én kértem meg, hogy hosszabbítsuk az utat, mivel nem szerettem volna, ha hamar hazaérünk. Egy pillanat alatt összedőlt a tökéletes életem és helyette kaptam egy földi poklot. Két hetet töltöttem a kórházba és szinte végig sírtam minden napomat. Miután haza mentem kimentem apám sírjához és tovább sírtam. Emlékszem a temetésére. Én választhattam neki a sírkövét és a feliratot is, mégis az fájt a legjobban mikor elsüllyesztették a földbe az elhunyt testét. A szívem szakad meg, de nem mutathattam ki, mert anyukám mindig is mondta, hogy látszódjak mindig erősnek még, ha belül nagyon is fáj. De ez aznap teljesen felborult. A temetés után hazamentem és bezárkóztam a szobámba, majd pengéhez nyúlva kezdtem el vágni az ereimet. Azt vették el tőlem, ami nekem a legfontosabb volt, így képes lettem volna én is utána menni, de mint minden szép pillanatot, ezt is el kellet rontania valakinek. A temetés után egy héttel már az elmegyógyintézet előtt álltam az anyukám által kiválasztott cuccaimmal és egy családi fotóval, amin még apukám is rajta van. Anyukám csendesen beszélgetett az egyik orvossal, aki valamit magyarázott neki. Nem akartam őket nézni, így másfelé kezdtem el bámulni. Egy fiatal fiút kezdtem el lesni, akit kényszer zubbonyba cipeltek az egyik helyiségbe. Egy pillanatra találkozott tekintetünk, amire a fiú egy ördögi féloldalas vigyort villantott felém. Kizárt, hogy itt kibírnám bármeddig is, így anyukámhoz futottam és elkezdtem rángatni.

- Nem! Ígérem, hogy nem fogok csinálni semmit, csak ne hagyj itt. – könyörögtem neki sírva. Életemben először könyörögtem valamiért az anyukámnak, de ahogy vártam csak lefejtette magáról a kezemet, majd rám nézett egy fintorral és intett a felügyelőknek, hogy vigyenek el.

- Ezt az esélyed, már rég eljátszottad. – mosolyodott rám, majd visszafordult az orvoshoz. – Szerintem magánzárkára lenne szüksége. – mondta egyenes az orvos szemében, miközben nekem megkötözték a kezeimet és kezdtek el rángatni az éppen beszélgető orvostól

- ANYA! – kiáltottam utána, de mintha meg sem hallotta volna, beszélgetett tovább. Ez volt az a pillanat az életemben, mikor tényleg minden a legrosszabbra fordult. Nem tudom mit beszéltek aznap az orvossal, de amíg az elmegyógyintézetben tartózkodtam, mintha a poklot jártam volna meg. Minden nap egy óra szabad sétálás a teli drótozott kertben, ami úgy nézett ki, mintha egy emberi ketrec lenne, de lehet, hogy csak én láttam azt a helyet, mert mindig egyedül voltam ott. Azután a napnak egy fontos része az étkezés, ami annyiból állt, hogy kaptál egy kis kaját és egy marok gyógyszert, amit leellenőriztek, hogy be-e vetted. Aztán újra a magánzárka, ahol még csak egy gumi labdát se dobtak be neked, hogy csinálj vele valamit, mert biztos meg akarod ölni magad, majd végül a lefekvés, ahol jó esetben nem kötöztek ki az ágyhoz, habár én abba a csoportba tartoztam, akit mindig ki kellett kötözni. Még álmomban is kísértett az apám halála, na meg anyám vigyorgása, ahogy azt hajtogassa, hogy: „Te nem az én lányom vagy. „ Anyukám mindig is ilyen volt. Mások előtt tette a szeretet tudó anyát, aki mindig mindent meg ad a kicsi lányának, de amikor nem volt ott senki csak mi ketten, akkor folyton a halálra kívánt. Kezdtem azt hinni, hogy ő kerget engem az őrületbe. Mondjuk az elejétől fogva ilyen volt velem, ezért pár év kellett ahhoz, hogy teljesen hozzá szokjak. Utána már úgy tettem, mintha normális lenne ez. Egyetlen egy barátom volt, aki tudta, hogy mi zajlik a háttérben ő pedig tartotta bennem a lelket, de azóta mióta elmegyógyintézetbe kerültem nem hallottam felőle semmit. Azért remélem követte az álmait és ügyvéd lett. Olyan volt, mintha a bátyám lett volna, így mikor ide hurcolt az anyám ő rá is gondoltam minden nap. Már megszokott volt otthon, hogy nálunk alszik, hisz apám tudtam, hogy nem csinál velem semmi rosszat, de anyám sosem nézte jó szemmel.

- Mit csinálsz? – jött be az egyik ápolónő, mire én megfordítottam fejemet és bambán néztem rá. Elnyitott számon lélegeztem be az éltető oxigént és szemeimet nagyra nyitva bámultam az előttem álló nőt. Fejemet balra biccentem néztem, hogy épp mit is csináltam, de amint megláttam véres kezemet a falra pillantottam, ahova belevéstem a körmömmel, hogy „utállak” és, hogy „hiányzol”. Gondolom az egyik üzenetet az anyukámnak szerettem volna küldeni a másikat meg apukámnak. – Hányszor mondjam még meg, hogy ne csináld? – ordított rám a nő, amitől a dobhártyáim, majdnem kiszakadtak.

- Én nem csináltam semmit. – mondtam megszeppenve. Az ápoló egy apró grimaszt vágott, majd oda dobva nekem egy kendőt kiment a szobából.

- Örültem, hogy láttam. – fintorogtam magamnak, majd elkezdtem letörölni a vért a kezemről. Nem is emlékszem, hogy leültem volna a földre, azt hittem, hogy az ágyban fekszek csukott szemmel. Miután letöröltem kezeimet visszamásztam az ágyra és törökülésben ültem egy helyen. Már megszoktam, hogy semmit sem csinálhattam, így az egész napomat majdnem végig ültem az ágyon. Amióta bent vagyok az intézetben még nem is beszélgettem senkivel sem és barátokat sem szereztem, így teljesen bekattanva ültem és kezdtem el magammal beszélgetni és játszani a hajammal.

Két hónap után az orvosok rájöttek, hogy pszichiáterre van szükségem, így az első adandó alkalommal szereztek is nekem egyet. Ő volt az a személy az intézetben, akivel egy órán át tudtam beszélgetni és elmondhattam neki minden egyes ügyes-bajos dolgomat. Habár nem adtam túl nagy reményt neki, hogy összebarátkozzunk, hisz neki ez volt a dolga. Hallgatni engemet és bólogatni, ami valljam be eléggé jól ment neki. Már vagy négy hónapja jártam pszichiáterhez, mikor mondta, hogy társaságba mehetek, de én nem szerettem volna. Féltem attól, hogy az ottani emberektől még jobban bekattanok, habár már így is elég lökött voltam. Nem vallottam azt, hogy szellemeket vagy valami hasonló nem létező szörnyet láttok, de éreztem, hogy valami nincs rendben a fejemben.

Ma is egy ugyan olyan napnak indult el a napom. Felkelve beszedtem a minden adagos gyógyszerem, ami reggelenként hat gyógyszert tett ki utána pedig visszaaludtam, mert amúgy sem tudtam volna mit csinálni. Az ebédemet elpusztítva szedtem be az újabb adag gyógyszereket, majd indultam el a kis folyosón, ami a pszichiáter terméhez vezetett. Körülbelül húsz métert kellet sétálnom, de mire odaértem mintha tíz kilométert futottam volna, úgy el voltam fáradva. Nem tett jót, hogy hónapok óta csak feküdtem meg ültem, mondjuk, eléggé le vagyok fogyva, így a hízás miatt nem kell aggódnom. Belépve a kis szobába leültem a már jól megszokott helyemre, ami egy kis kék fotel volt. Törökülésbe helyezkedtem, majd unottan a pszichiáteremre néztem. Annyi hónapja beszélgetek vele mégsem tudtom a nevét. Pedig, ahogy régen néztem a filmekben folyton az volt az első, hogy bemutatkozott az orvos a betegének, de ez nálam nem történt meg. Végignézve rajta ugyan abban a fehér köpenyben volt. Szőke haja tökéletesen be volt állítva és kerek szemeivel engem nézett, majd felállt és leült ez előttem lévő fotelbe. Lábait 4-es pozícióba tette, majd elővette a jegyzet füzetét és írni kezdett bele. Soha sem értettem, hogy mit írnak abba a füzetbe, de nem is nagyon érdekel.

- Hogy aludt? – kérdezte meg minden napos kérdését, amit már nagyon untam.

- Hogy hívják? – szökött ki a számból a kérdés, de nem úgy látszott, mintha meglepődött volna, inkább csak féloldalasan mosolygott és behunyta szemeit.

- Kim Junmyeon. – nyitotta ki íriszeit, majd rám nézett. – Miért kérdi? – köszörülte meg torkát, miközben mélyen a szemembe nézett. Furcsa volt, hogy eddig nem emlegette, de amikor rákérdez az ember rögtön válaszol rá.

- Csak mert eddig nem mondta. – vontam meg a vállamat, majd rá mosolyogtam. Az ő arcán is megjelent egy enyhe mosoly, majd valamit írva a füzetébe és megint felém fordult.

- Hat hónap után rákérdett a nevemre. – billentette meg a fejét jobb oldalra, miközben mosolygott rám. Fogsorra megvillant mikor mosolygott, így engem is nevetésre bírt. Elképesztő, hogy minden napját itt tölti mégsem őrül bele. – Mit szólna, ha azt mondanám, hogy még ma haza mehetne? – kérdezte teljesen komolya arccal. Ahogy mosolyogtam az előbb, úgy tűnt el az arcomról a vigyor és csak a pszichiáteremre bámultam. Ez a kérdés még meg sem fordult a fejemben mióta itt vagyok. Igazából ki szeretnék menni innét, de félek, hogy mi várna rám kint. Anyámhoz vissza kell költöznöm, ezzel megint vissza a régi kerékvágásba. És ha újra bekattanok? Lehetséges.

- Miért kérdez ilyet? – válaszolok az orvosomnak fa pofával, amire ő egy halk kuncogást ereszt ki ajkain, de nekem nem tűnik viccesnek, így mikor észreveszi, hogy nem nevetek rendezi arc mimikáját és komoly képpel néz rám.

- Úgy vélem, hogy maga teljesen meggyógyult, így hazamehet, ha szeretné. - igazította meg haját.

- Miért beteg voltam? – néztem rá furcsán, amire csak megrázta a fejét.

- Szerintem csomagoljon össze és menjen haza. – mosolygott rám, amire én egy aprót bólintottam. Végre kikerülök ebből a rémes intézetből, de egy kicsit félek is, hogy mi vár rám otthon. Attól, hogy anya hogy fog hozzám viszonyulni. – Akkor induljon. – kelt fel a székből az orvos, majd oda nyújtotta nekem a kezét, hogy engem is felsegítsen. Elfogadva segítségét keltem fel a fotelból és öleltem meg az egyetlen barátomat, aki az intézetben volt. Hálás voltam neki, amiért túlsegített mindezen.

- Köszönöm. – fúrtam a mellkasába a fejemet.

- Nem kell megköszönnie. – simította meg a hátamat, majd szétváltunk. – Fogad meg egy tanácsom: Mindent tegyél meg azért, hogy boldogan élhess. –simított bele hajamba is. Aprót biccentettem neki, majd elköszöntem és mentem kikérni a cuccaimat. Végre haza mehetek.